Egykoron pedig Zarathustra jelt adott tanítványainak és ily szókat intézett hozzájuk:
"Imhol, papok! És bárha ellenségeim: csöndesen menjetek el mellettök és szunnyadó szablyával! Közöttük is vannak hősök; sokan közülük túlontúl szenvedtek -: ezért akarnak másokat megszenvedtetni.
Gonosz ellenség ők: nincs bosszúvágyóbb valami, mint alázatosságuk. És könnyen beszennyezi magát, aki nekik támad.
Vérem azonban rokonvér övékkel; és kívánom, hogy az én vérem még az övékben is tiszteltessék.
És mikoron eltávoztanak, Zarathustrán erőt vőn a fájdalom; de nem soká küszködött fájdalmával, midőn ilyen igékre indult:
Siratom ezeket a papokat. Nincsenek ínyemre, de ez a legkevesebb, mióta emberek között vagyok.
De velük szenvedek és szenvedék: foglyok ők szememben és megbélyegezettek. Az, akit megváltónak hívnak, verte őket béklyóba:
Hamis értékek és csalóka igék béklyóiba! Óh, bárcsak megváltaná őket valaki még megváltójuktól is!
Azt hitték egykoron, szigeten vetnek horgonyt, midőn a tenger ide-oda hányta őket; íme pedig alvó szörnyeteg vala!
Hamis értékek és csalóka igék: ezek a legveszedelmesebb szörnyetegek halandók számára -, régen alszik és vár bennük a végzet.
Végre azonban eljő és leselkedik, fülfal és lenyel mindeneket, amik rajta kunyhót építenek.
Óh, nézzétek csak a kunyhókat, miket ezek a papok építettek! Templomoknak hívják édes illatú barlangjaikat.
Óh, ez meghamisított fény, ez megdohosodott levegő! Itt, ahol a léleknek fül, magasságához szárnyalni nem szabad!
Mert imígyen parancsolja hitük: "térdelve fül a lépcsőn, ti bűnösök!"
Bizony, bizony, jobban szeretem látni a szemtelent, mint az ő szemérmük és áhítatuk kiforgatott szemét.
Ki teremtett magának ilyen barlangokat és vezeklő grádicsokat? Nemdenem azok, akik el akartak rejtőzni és a tiszta ég előtt szégyenkezének?
És csak, ha a tiszta ég ismét széttört tetőkön át tekint be és le, fűre, pipacsra, elomló falak mentén - csak akkor fordítom szívemet ismét ennek az istennek háza felé.
Istennek hívják, ami ellentmondott és fájdalmat okozott nekik: és valóban, sok hősies volt imádatukban!
És istenüket nem tudták máshogy szeretni, hanemha keresztre feszítették az embert!
Holtakként szándékoznak élni, fekete posztóval födék holttesteiket; még beszédeikből is halottas kamarák rossz illatát érzem.
És valaki közelükben él, fekete tavak közelébe él, amiből varangyos béka kuruttyolja édes, mély értelemmel dalát.
Szebb dalokat kelljen énekelniök, hogy megváltójukban hinni megtanuljak: megváltottabbnak kellene látnom tanítványait!
Meztelenül szeretném őket látni: mert csak a szépségnek kellene bűnbánatot prédikálnia. De vajon kit győz meg ez a maskarás szomorúság.
Bizony, bizony, megváltóik maguk sem jöttenek a szabadság országából és a szabadság hetedik egéből! Bizony, bizony, maguk sem lépkedtek soha a megismerés szőnyegein!
Hézagokkal volt teli ezeknek a megváltóknak elméjük; de minden hézagba beletették csalóka álmukat, a hézagtöltőt, akit istennek hívának.
Részvétükbe fúlt elméjük és ha áradoztak és túláradoztak a részvéttől, annak színén mindig valami nagy botorság úszkált.
Szerényen hajták és ordítozva nyájukat az ő csapásukon: mikéntha a jövőhöz csak egy csapás adatott volna! Valóban még ezek a pásztorok is juhok valának!
Kis eszűek, tág lelkűek valának ezek a pásztorok: ámde barátaim, mily kisméretű vala eleddig még a legtágabb lélek is.
Vérjeleket róttak az útra, amin mentek és balgaságuk azt tanítá, hogy vérrel bizonyíttatik az igazság.
Ámde a vér a legrosszabb tanúja az igazságnak; vér még a legtisztább tanítást is őrületté és szívek gyűlölségévé mérgezi.
És aki tűzön is megy át tanáért, ugyan mit bizonyít ez! Valóban több az, ha enlángodból jön elő entanod!
Forró szív és hideg fő: valahol összekerül a kettő, megszülemlik a forgószél, a "megváltó".
Bizony, bizony, valának nagyobbak is és magasabb születésűek azoknál, akiket a nép megváltóknak hív, ezek az elragadó forgószelek!
És még nagyobbtól, mint minden megváltó vala, kellend megváltatnotok, én véreim, ha meg akarjátok találni a szabadság útját!
Még sohasem élt emberfölötti ember. Mezítelenül láttam mindkettőt, a legnagyobb és a legkisebb embert.
Még szerfölött hasonlatosak. Bizony, bizony, még a legnagyobb is, úgy találám, túlontúl ember!
Im-ígyen szóla Zarathustra.

Égzöngéssel és mennyei tűzijátékokkal kell petyhüdt és alvó érző-inakhoz beszélni. Ám a szépség szava halkan szól: csak a legéberebb lelkekbe lopózik.
Halkan rezzent meg és nevetett ma pajzsom: ez a szépség szent nevetése és reszketése.
Rajtatok nevetett ma, erényesek, szépségem. És szava im-ígyen jött hozzám: "Azt akarják, hogy - megfizessék őket."
Azt akarjátok, ti erényesek, hogy megfizessenek! Jutalmat akartok erényetekért, eget a földért és örökkévalóságot a mátokért?
És íme haragusztok reám, mert tanítom, hogy az erény önmagának jutalma.
Óh, ez a siralom: a dolgok mélységébe jutalmat és büntetést hazudtak - és íme lelketek mélységébe is, ti erényesek.
Ámde a vadkan agyarához hasonlatosan szántsa föl szavam lelketek mélységét; ekevas legyen a nevem néktek.
Lelketek mélységének minden titkai hadd jöjjenek napvilágra és ha fölhányva és földarabolva feküsztök fényében, akkor majd hazugságtok is szét lesz választva igazságotoktól.
Mert ez az igazságotok: ti túlságosan tiszták vagytok e szavak szennyére: "bosszú, büntetés, jutalom megtorlás."
Ti szeretitek erényeteket, miként az anya gyermekét szereti; de ugyan ki hallotta valaha, hogy az anya fizetést akart volna szeretetéért?
A ti erényetek legkedvesebb kincsetek.
A gyűrű szomjúsága vagyon ti bennetek: hogy magát újra elérje, ezért gyűrűzik és tekereg minden gyűrű.
És a kialvó csillaghoz hasonlatos erényetek minden műve; fénye örökkön úton van és vándorol - és vajon mikor leend már úton?
Ezenképpen erényetek fénye is még úton van, ha a munka bevégeztetett. S bárha mívetek feledve van és halott: fényének sugara még tovább él és vándorol.
Hogy erényetek a magatok valója legyen, s nem idegen dolog, bőr, lepel: ez a lelketek mélységéből vett igazság, ti erényesek!
De vannak, kiknek az erény az ostor alatt való vonaglás és úgy vélem, hogy szerfülütt sokat hallgattok ezeknek ordítozására!
Vannak ismét, kiknek az erény: bűneik ellustulása; s ha gyúlöletük és féltékenységük egyszer kinyújtóztatja tagjait, "igazságosságuk" fölserken és dörzsöli álomittas szemét.
És vannak, kik lefelé húzatnak; ördögeik húzzák őket. De mennél mélyebbre süllyednek, annál izzóbban ragyog szemük és vágyuk istenük után.
Óh és ezek kiáltása is elhatott fületekbe, ti erényesek: "ami én nem vagyok, az, az nékem isten és erény!"
Megint mások: terhesen és nyikorogva jönnek, miként a szekerek, amelyek köveket visznek völgynek: ezek sokat beszélnek méltóságról és erényről -, féküket hívják erénynek!
Mások felhúzott napi órákhoz hasonlatosak; tik-takoznak és azt akarják, hogy tik-tak-ukat - erénynek hívjuk.
Óh mily rútul csordul ki szájukból ez a szó: "erény"! És ha ezt mondják: "én igazságos vagyok", mindig olyanképpen hangzik: "meg vagyok bosszulva!"
Erényükkel akarják ellenségük szemét kikaparni: és csak azért emelkednek föl, hogy másokat lealázzanak.
És újra mások mocsarukban ülnek, és im-ígyen szólnak ki a nádasból: "Erény - ez: csöndesen csücsülni a mocsárban.
Mi nem harapunk senkit és kitérünk annak, ki bennünket akar harapni; és mindenben az a nézetünk, amit belénk adnak."
Továbbad: vannak, kik az izgés-mozgást szeretik és azt gondolják: erény néminemű izgés-mozgás.
Térdük örökké imád s kezük magasztalja az erényt, ámde szívük mit sem tud róla.
Ismét vannak, kik erénynek tartják, mondani: "az erény szükséges", de alapjában csak abban hisznek, hogy rendőrre van szükség.
És némelyik, aki nem bírja látni az ember magasságát, erénynek hívja, hogy alacsonyságát nagyon is közel látja: im-ígyen horgas tekintetét hívja erénynek.
Egyesek meg szeretnének épülni és felemeltetni s ezt erénynek hívják és másokat fel akarnak dönteni - s ezt is erénynek hívják.
És így majdnem mindnyájan azt hiszik, hogy részük van az erényben, és legalább is mindenki tudó akar lenni a "jó"-t és a "gonosz"-at illetőleg.
De Zarathustra nem azért jött, hogy mindezeknek a hazugoknak és bolondoknak megmondja: ugyan, mit tudtok ti az erényről! Mit tudhattok ti az erényről!
Hanem azért, hogy ti barátaim, megunjátok az ócska igéket, miket a bolondoktól és hazugoktól tanultatok vala: Megunjátok e szókat: "jutalom", "megtorlás", "büntetés", "bosszú", "igazságosság".
Megunjátok mondani: "valamely cselekedetet jóvá az önzetlenség tészen."
Óh barátaim! Hogy tulajdon valótok benn legyen cselekedetben, miképpen az anya bent vagyon a gyermekben: úgy tartom, ez legyen a ti igétek az erényről!
Bizony, bizony, elvettem tőletek száz szót és erényetek legkedvesebb játékszereit, íme haragusztok reám, ahogy gyermekek szoktak haragudni.
A tenger partján játszadozának -, ekkor jőve a hullám és elragadá játékszerüket a mélységbe: íme sirdogálnak.
Ámde ugyanaz a hullám majd hoz nékik új játékszereket és majd eléjük önt iromba kagylókat!
Így azután megvigasztalódnak és ezenképpen ti néktek is meglesz majd vigasztalásotok, barátaim -, és új iromba kagylótok! -
Im-ígyen szóla Zarathustra.