A keresztény vallást és a kommunizmust nem szokták sűrűn párhuzamba állítani, de azért elég régi elgondolás a rokonítás. Van keresztény kommunizmus, és szokták az őskeresztény kommunákat a kommunista kommunákhoz hasonlítani. A legősibb kommunizmusnak sokszor a keresztény közösségeket mondják. Ha ezt tovább visszük, akkor persze az esszénus közösségekig is el kéne menni, de most nem ez a cikkem célja.
A kommunista ideológiát szokták a vallásokhoz hasonlítani, vagy akár a vallásokhoz sorolni sem nagy túlzás. Tulajdonképpen a kommunista ideológia is egy világmegváltó, egész világot magyarázó eszmerendszer akart lenni, amely a világtörténelem egész menetét sajátosan értelmezte, és egy sajátságos eszkatológiában hitt. Karl Popper a kommunizmus ideológiájánál olyan kritikát fogalmazott meg, amit az áltudományosság általános demarkációsának gondolt, és ezzel a szemében a kommunizmus áltudománnyos metafizikának minősült. Ez a kritika pediglen az, hogy a jóslatokat a valósághoz adaptálták, és nem tekintették cáfolatnak. Ez a vakhit egyfajta ismérve.
De most nem is ezt kívánom kifejteni, aki erre kíváncsi, nézzen utána Poppernél!
A párhuzamot én egészen konkrétan szeretném még pár szempontból megvonni. Figyelemre méltó hasonlóság van a kommunizmus és kereszténység között további téren is. Ez a párhuzam természetesen meglehetősen nagy léptékű lesz, de ez nem baj, mivel a párhuzamot magát nem tekintem közvetlenül valamilyen tézis igazolásának, egyelőre csak érdekesség szintjén adom elő.
Nos, először is kezdjük a Jézusi elvekkel. Pontosabban egy olyan elvrendszerrel, amit többé kevésbé a legtöbben, mint „eredeti” jézusi elveknek rekonstruálnak manapság. Hogy ez valójában mennyire volt valóságosan egy bizonyos létező Jézusnak egy létező nézetrendszere, az kérdéses. Mindenesetre ez az eszmerendszer az evangéliumok egyfajta olvasata, és értelmezése, és a hegyi beszéd bizonyos állításait rakja központba, az univerzális, felebaráti szeretettel.
Ehhez képest ugye a jelenleg elterjedt elmélet szerint van a Pál -féle fordulat, ami előkészítette ezt a vallást arra, hogy a római államvallássá váljon, majd, amikor azzá is vált, akkor létrejött ténylegesen az államegyház és azok a feudalista államok, ahol az egyház egy fontos hatalmi ággá vált.
Ezzel párhuzamosan a kommunizmus is nagy vonalakban hasonlóan fejlődött: voltak az újkor hajnalán valamiféle naiv ideológiák. A „kommunizmus jézusa”nem annyira egy ismert történelmi figura. Ugyanis Marx már inkább Pálra hasonlít, hiszen Marx azt dolgozta ki, hogy ez a kommunista eszme hogyan válhat egy államformává. Marx már meglehetősen agresszív elemeket épített bele az elméletébe, de aztán a lenini bolsevizmus az, amelyik nagyon markánsan felvállalta a proletár-diktatúrát, és az eszme erőszakos győzelemre vitelét. Lenin párhuzamát a keresztény vallásban nehéz volna azonosítani.
Sztálin az, aki párhuzamba állítható a középkori, érett kereszténységgel. Hiszen Sztálin korára a kommunizmus már állami kommunizmussá vált. Nevezik ezt államkapitalizmusnak is, ami jól jelzi, hogy hatalomra jutva az eszme annyira megváltozott, hogy sok helyen a maga ellentétévé vált. Az egyenlőség helyett kemény elnyomás lett belőle.
Akárcsak a jézusi tanoknál: a szegénységből és szelídségből egy agresszív, hatalmaskodó, tobzódó egyház vált. A létező szocializmus kifejezés mintájára lehet beszélni létező kereszténységről is, ami a keresztény ideológia megvalósított, és az eredeti, naiv ideológiától igen távol álló változata.
Mindkét esetben felmerül a felelősség kérdése. Mindkét esetben lehet azt mondani, hogy a megvalósított, torz realitás nem jelenti azt, hogy az eredeti gondolat nem volt jó. Sőt, a megvalósult valóságban pont az a rossz, amennyiben az eredeti eszme ellentétébe fajult a dolog. A létező kereszténység hibája pont az, hogy nincs jézusi szeretet, a létező államkapitalizmus hibája pont az, hogy egyáltalán nincs egyenlőség és nem szabadulnak fel a szegény rétegek az elnyomás alól. Bár egyébként bizonyos nagyobb egyenlőség van, de ez a vita most nem fontos.
Lehet így védeni az eredeti eszmét. És kétségtelen, hogy egy eszme kevésbé felelős azért, hogy mit csináltak belőle. De azért részben felelős is, és jelen esetünkben gyanús, hogy nagyon is felelős. Gyanús az, hogy mindkét esetben egy nagyon idealista ideológiából egy nagyon kemény megvalósítás lett. Vajon véletlen-e? Vajon nem oka-e a történteknek nagyon nagy részben az, hogy az eredeti ideológia messze nem reális az ember természetét nézve?
Az emberi természettől ugyanis a felebaráti, univerzális szeretet roppant mód idegen. Hasonlóan az egyenlőség, és a kommunista öntudat, amely magántulajdon nélkül motiválja az embert, hogy jól dolgozzon. Ezek igen embertelen idealizmusok. Embertelenek olyan értelemben, hogy távol állnak az emberi természettől. Ezek nem olyan normák, ideák, olyan utak, amik az emberi természetet jobb irányba viszik, hanem egy olyan irányt akarnak mutatni, ahova az emberek általában egyáltalán nem akarnak menni. Nem egy kis megerőltetésről van szó. Nem arról, hogy ha az emberek egy kicsit erőt vesznek magukon, akkor működik, hanem olyanról, hogy ha rá is erőltetik az emberre, nem boldog.
Az emberek nem boldogok a kis tulajdonuk építgetése nélkül, és nem igazán boldogok, ha az ellenségüket szeretni kell. Nem megy nekik. Vannak más utak a boldogsághoz, amik reálisabbak, nem kell ilyeneket rájuk erőltetni.
Ha mégis megteszik, akkor legalábbis könnyen meglehet, hogy az lesz belőle, mint a kereszténység és kommunizmus esetében: az erőltetéshez hatalom kell, a hatalom pedig már nem az eredeti gondolatot jelenti. Ahhoz, hogy azt mondjam, hogy ez „törvényszerű”, hogy ezt tézisként kimondjam, alaposabban ki kellene elemezni a dolgot, más példákat is meg kellene nézni, esetleg szociológiai kísérleteket is kellene végezni, hogy empirikusan még jobban meglegyen támogatva a dolog. Addig azt mondhatom, hogy ez a párhuzam mindenesetre meglepően gyanús.