::Szatori

 

 Buddhista koanok szokásos záró mondata az, hogy „és a tanítvány megvilágosodott”. Nemrég vettem egy könyvet, David Suzuki és Erich Fromm „A zen buddhizmus és pszichoanalízis”, ahol Fromm azt fejtegeti, hogy „Én nem éltem át a szatorit, tehát csak hozzávetőlegesen beszélhetek a zenről...”

Véleményem szerint a megvilágosodás az a buddhizmusban,és ma már a nyugati gondolkodásban is egy túlmisztifikált, túlbecsült dolog. Sokféle dolgot érthet egy ember megvilágosodás alatt. Fromm beszél a nyugati,kognitív hagyományokról. Bizonyos esetekben az emberek megvilágosodás alatt érthetek valami olyasmit, hogy az ember valami csodálatos felismerésre jut. Ez mondjuk a heuréka-élmény. Heuréka-élmény alatt mondjuk valami olyasmit értünk, hogy egy fontos problémára viszonylag frappáns választ kapunk,és viszonylag hirtelen. Nos, gondolkodó ember életében számos heuréka-élménnyel találkozik, tehetségétől, szerencséjétől függően.

Még inkább igaz az, hogy bizonyos felismeréshez,tudáshoz jutunk. Igazából nem érthető, hogy miért értékesebb az, ha ez hirtelen történik meg. Persze a hirtelen felismerés érdekes, és a hosszú gondolkodás utáni felismerés szubjektíven értékes, de végül is az számít, hogy mennyire fontos, helyes az a felismerés,nem az, hogy hogy jutottunk hozzá.

Valószínűleg szinte mindannyiunknak vannak olyan pontok az életében, amikor fontos kérdésekben egyszer csak egy sorsfordítónak hitt felismeréshez jut. Vannak paradigmaváltások, pálfordulások, nagy váltások. Ezek többsége aztán nem bizonyul tartósnak, vagy féligazság. Tipikus az, hogy valaki egy bizonyos dilemmában ide-oda ingadozik, és minden egyes váltás igen erős felismerés-élményhez kapcsolódik.

Fromm arról ír, hogy az élet végső kérdésére nincs kognitív válasz. A megvilágosodásba azt is bele szokták érteni, hogy nem valami kis felismerés, hanem az élet kérdésére a válasz. Véleményem szerint eleve naiv feltételezés az, hogy létezik egy nagy kérdés, és létezik egy nagy válasz.

Szerintem jobbat nem tehetünk, minthogy gyűjtögetünk tudáselemeket, építgetünk elméleteket. Ha ezekben vannak bizonyos nagy nekibuzdulások, az nagy élmény, és csodálatos dolog. Ugyanakkor nem lehet megnevezni azt a pontot, amikortól valaki megvilágosodott. Mindig van további tudás, sőt mindig történhet további nagy váltás egy ember világ képében. Tehát mindez fokozatos,és nem bináris, hogy megvilágosodásnak nevezhetnénk bármely elemét.

A megvilágosodás fogalma itt misztifikálja a folyamatot, és naiv képzetek társulnak hozzá, mit az, hogy van valami csodatudás, bölcsek köve, ami mindent megold.

Haladjunk viszont tovább azon az úton, hogy Fromm szerint a szatori nem is kognitív dolog, hanem tapasztalati. Nem egy gondolat, hanem egy élmény. Fromm arról beszél, hogy torzulás nélkül érzékelünk. Tudjuk, hogy ez képtelenség. Nincs torzítatlan érzékelés. Nem is lehet, ugyanis az érzékelés mindig értelmezés is. Egyszerűen az agyunk nem úgy van felépítve, hogy az érzékelés az értelmezéstől elkülönüljön. Továbbá az érzékelés a valóság egy részének leképezése, tehát eleve torzít. Ezen túl pedig az érzékelés olyan érzékszerveken keresztültörténnek, amelyek tökéletlenek. Az evolúcióban nem is volt szükség torzítatlan érzékelő szervek kialakítására. Elég volt olyan szervek kialakulása,amelyek elég jók. Tulajdonképen az értelmezés korrigálni is tud a torzításból, és ha tud, akkor az evolúció miért bajlódott volna az érzékszervek további tökéletesítésével?

Amire Fromm gondolhatott, és nem butaság,az az, hogy a valóságot kicsit szemlélve, kevésbé elkötelezve, célok nélkül, magában nézzük. Szigorúan véve ez megint butaság. Karl Poper írta, hogy nem lehet csak úgy szemlélődni, mert az ember mindig kiemel dolgokat az érzékleteiből.

De lépjünk túl ezen, hiszen nem ez a lényeg most. Együk fel, hogy szatori az valamilyen élmény. Sokunknak szerintem sokszor olyan élménye, hogy egy különös tudatállapotba jut, és elkezdi egészen máshogy nézni a dolgokat. Amikor mondjuk a dolgokat úgy nézzük, mint egy földön kívüli: az ismerős dolgok idegenek, a szokásos dolgok szokatlanok, kilépünk a mindennapi gondolkodásunkból.

Vagy sokszor van olyan, hogy megfeszülten gondolkodunk valamin, és elbonyolódik a dolog, és a verbális gondolatainkkal már nem tudunk rendet teremteni, de valahogy nem verbálisan, nem megfogalmazhatóan van bennünk valami gondolat, valami felismerés. Különösen igaz ez,ha nehézkesen fogalmazzuk meg a gondolatainkat.

Nekem számos alkalommal volt ilyen, és aztán később valahol olvastam a találó megfogalmazást, vagy magam is lejutottam odáig. Szóval van ilyen, hogy van egy bizonyos nyelv fázis előtti felismerésünk, amit „érzünk”, de még nem tudunk megfogalmazni. Tudjuk, hogy a bonyolult nagy rendszerben van valami rend, de nem sikerült frappánsan leírni. Ilyenkor lehet egyfajta megvilágosodás érzetünk, ami mögött szerintem ez van.

A koanok megvilágosodása lehet olyan is, amikor valaki megtér. De nem teoretikusan, hanem a hozzáállásban. Például egy stresszes, nyugtalan ember hirtelen nyugodt lesz, akit nem idegesítenek azok a dolgok, amik addig izgatták. Amolyan sztoikus nyugodtság szállja meg. Ez sem ritka,és nem gondolom, hogy misztifikálni kellene. És azt sem gondolom, hogy ez bináris, végleges lenne, és egy nagy kérdés.

Sok ember életszemlélete sok szempontból sokszor, és nem véglegesen változik, továbbá változhat erősebben és gyengébben.

Mi lehet a maradék, amivel még nem számoltunk? Van maga az élet, az élmények. Amikor belemerülünk valamibe, amikor elfeledkezünk magunkról, amikor szerelmesek vagyunk valakibe, vagy valamibe. Lehet ilyen élményt is megvilágosodásnak nevezni, ha intenzív. De hát kinek nincs ilyen néhanapján?

Összességében nem látom, hogy a szatori miért van ennyire elmisztifikálva, és ennyire istenítve a buddhizmusban. Nem hinném, hogy a buddhista megvilágosodottak megkaptak volna egy nagy kérdésre egy nagy választ. Azt gondolom, hogy sokszor jutnak érdekes meglátásokhoz, mint bármely nyugati gondolkodó. Lehet, hogy naiv fiatalokhoz képest gyakran gondolják, hogy most a végső igazságot kapták meg, és amikor kiderül, hogy nem, arról már nem szól a fáma.

Azt is gondolom, hogy sokszor érdekes élményeik vannak, mint bárkinek, aki elég nyitott erre. Lehet, hogy érdekes módon látják általában a világot, úgy, mint a földönkívüliek. Azt is, hogy jellemzően sztoikusabbak, de hát a sztoicizmus megtalálható a nyugati filozófiában is.

Nem gondolom, hogy a szatori ennél több lenne. Talán ezekből kiemelnek valamit, valami intenzív dolgot, amit valami rendkívülinek hisznek, és olyan szavakkal írják le, hogy ebből mítosz lesz. Sőt, tulajdonképpen pont azért, mert nem írják le közel sem pontosan. És nem gondolom, hogy azért, mert ne lehetne leírni. A nyelvileg művelt ember mindent le tud írni valamennyire.

A szatori mindenképpen egy belső esemény. Azt mondanám, hogy az agyunkban történik, de ez a monista felfogás, és most ezen ne vitatkozzunk! Maradjunk annál, hogy belső esemény. A megvilágosodottakról nem tudjuk, hogy az átlagnál jóval sikeresebbek, gazdagabbak, okosabbak, ügyesebbek, szebbek lennének. Nem látjuk külső nyomát.

Olyasmi ez, mint ha valakinek fáj a feje. Mondjuk ez az ember hallott a migrénről. Hogyan tudja ez az ember eldönteni, hogy neki migrénje van, vagy csak erős fejfájása? A migrén erős fejfájás, ezt tudja. Azt is tudja, hogy neki erős a fejfájása. De hogy lehet összehasonlítani a fejfájás erősségét? Hogyan lehet továbbá a migrént és az erős fejfájást elkülöníteni, ha semmi külső nyoma, és nincsenek jól leírt kritériumok?

A szatori is olyasmi, mint a migrén. Egy szó, ami divatos lett, de nem tudjuk igazán, hogy miben különbözik a hétköznapi erős fejfájástól, illetve, hogy különbözik-e egyáltalán. Egy hétköznapi, praktikus embernek mondjuk lehet, hogy csak erős fejfájása van, míg a művésznőnek mindig migrénje. Aztán valószínűleg nincs is különösebb különbség.