Legutóbb, amikor Budapesten voltam, néztem be antikváriumokba, és az egyikben találtam ezt a könyvet, noha nem az antik, hanem az új könyvek részen, azaz teljes áron vettem. Utólag nem is csodálkoztam, mivel Szalai Miklósról már hallottam, olvastam, és ha ilyen könyve lett volna, akkor valószínűleg tudnék róla.
A könyv nagyon jó, nagyon jó, hogy végre megjelent egy ateista argumentumokat tartalmazó könyv is. A könyv két részre bomlik, amely két érvről szól. Az első a rossz problémájáról szóló érvről, a második a hitetlenség problémájából származó érvről.
A rossz problémáját illetően nem szeretnék most sokat írni, mivel ez a legközismertebb ateista érv. E szerint az, hogy a világban létezik rossz, gonosz, nem egyeztethető össze egy jó istennel. Szalai arra is kitér, hogy a legerősebb ellenérv az, hogy Isten az emberi szabad akaratot engedi, és a rossz ebből fakad. Szalai konklúziója, hogy egy jó istennek a szabad akarat sem lehet elég jó indok ennyi gonoszság megengedésére.
A könyv második része olyan szempontból érdekesebb, hogy ez kevésbé ismert érvet tartalmaz, és Szalai erősebbnek is mondja. És szerint, az, hogy a világban létezik hitetlenség, szintén összeegyeztethetetlen a jó istennel, hiszen a hitetlenségnek a legtöbb istenhitben negatív következménye van. Vagy büntetés, vagy legalábbis lemaradás valami jóról.
Szalai említ egy olyan elvet is, ami szerintem általánosabb és fontosabb, és én magamtól is pedzetettem ilyeneket korábban. Ez pedig az, hogy ha valaki azt várja el, hogy higgyenek benne, akkor meg kell adnia az ehhez szükséges információt. Ha valakinek nincs különösebb oka, akkor nincs oka rejtőzködnie. Istennek pedig nincs különösebb oka arra, hogy ne adjon magáról információt.
Amennyiben hinnék egy normális istenben, akkor azt gondolnám, hogy neki teljesen természetes, hogy igazolja magát, kommunikál az emberrel, nyitott, racionális kapcsolatot tart a világával. Ez nem egy jóságos istentől, hanem egy normális embernél is elvárható.
Istennek rejtőzködni lehet valami különös, perverz oka, ami nem fér össze a megszokott istenképekkel szerintem. Például lehet, hogy nem szereti a racionális embereket.
Szalai ezt az érvet erősebbnek mondja, és én is annak gondolom, mivel ez nem jóságos, hanem csak normális istent feltételez. Egy emberszerű isten esetében is áll az érv.
A könyv eme két érv tárgyalásából áll, amire az embernek először az jut eszébe, hogy ha csak eme két érv igen jó tárgyalása van benne, akkor a cím túl általános. Ez volna az angolszász ateizmus összes érve? Ha az ember jól belegondol, akkor tényleg pozitív érvként nincs sokkal több. Sok ellenérv van persze teisztikus érvekre, de kevés érv van az ateizmus mellett. Ez nem olyan nagy baj a gyenge ateizmusnak, hiszen az táplálkozhat csupán arra, hogy nincs elég jó teisztikus érv. Tehát állhat csak annyiból, hogy ezeket kritizálja.
Összességében a könyvvel az a bajom, hogy Szalai ezt általános erős ateista érveknek mondja. Azaz szerinte ezek az érvek cáfolnak minden teizmust, avagy legalábbis erősen igazolják, hogy nem igaz semelyik teizmus sem.
Nos, ez egyáltalán nem igaz. Az érvek bizonyos isten-elképzelésekkel nem egyeztethetőek össze. A gonoszból fakadó érv cáfolja a jóságos isten feltételezését, a hitetlenség érve pedig a jóságos istent, és egy normális istent is. De nem cáfolnak egy gonosz vagy érdektelen istent.
Az egy dolog, hogy a hagyományos vallásokat ez mind cáfolja, de nem a teizmust, mint olyat. Tehát nem az erős ateizmus bizonyítékai. Én magam agnosztikus vagyok, tehát nem gondolom, hogy a teizmus minden lehetséges elgondolása cáfolható. A létező vallások isteneiben persze nem hiszek, és úgy gondolom, ezekről nyugodtan állítható, hogy nem léteznek. De egyébként általában istenről inkább azt gondolom, hogy lehetetlen igazolni vagy cáfolni, és értelmetlenség is ezzel foglalkozni, nem egy értelmes elképzelés. Azaz hülyeség hinni benne, mert nem igazolható, de nem azért, mert cáfolható.
Ezt nem változtatta meg a könyv sem, akármilyen jól összefoglalja az érveket, amelyek tényleg igen erősek.