Sci-fi és fantasy

A kép az Űrodüsszeia 2001 című film egyik korai jelenete, amikor a majmok, vagy előemberek megtalálják a monolitot. Próbáltam egy olyan illusztrációt keresni, amely ateista sci-fi szerzőtől származik, és van némi köze a valláshoz. Clarke itt ugyebár egy érdekes lehetőséget ad az emberiség kialakulásának magyarázatára, ami a hívők egyik kedvenc témája. Persze a magyarázat sci-fi, és nem venném fel az ateista érvek közé. A monolit itt, és később is egyben kicsit "istenség" is egyben: Ha valaki szükségét érzi, hogy az emberiségnek felülről irányított "sorsa", az itt megtalálhatja a világi kielégítését ennek. No de nem ez a témám, hanem a sci-fi általában.

Épp most olvastam Orson Scott Card: "How to write sci-fi and fantasy?" című könyvét. Sok érdekes dolog van benne, amire most nem térnék ki. Az első fejezetben viszont elemzi a sci-fi és a fantasy különbségét. Jó kérdés egyébként. Először azt írja, hogy a sci-fi amolyan technikai műfaj, a fantasy pedig nem. Tehát ha valamiben űrhajók, robotok, és más vaskosan technikai dolgok vannak, akkor az sci-fi, ha nincsenek, de kitalált történet, akkor fantasy. Szerintem ez persze jellemző, de nem jó meghatározásnak, mert nem ez a releváns különbség.

Később olyat is ír, hogy a sci-fiben sosem sértik meg a tudományos törvényeket, a fantasyban viszont igen. A sci-fi tehát a lehetségesről ír, a fantasy viszont lehetetlenről. Ez közelebb van a megoldáshoz, de nem teljesen igaz. Maga is említi, hogy a sci-fikben általában valahogy átlépik a fénysebesség korlátját, és ehhez kitalálnak valami magyarázatot. Tehát a sci-fiben is megsértik az általunk igaznak ismert tudományos törvényeket.

Az igazi különbség az, hogy a sci-fiben, ha megsértenek egy törvényt, akkor arra mindig valamilyen tudományos magyarázat-féleséget adnak. Ez a magyarázat nem kell, hogy tényleg tudományos igényű legyen a regényben. A regényíró nem tudós-feltaláló, tehát nem ír le új törvényeket általában, de úgy írja le a dolgokat, hogy abból azt gondolhatjuk, hogy abban a villágban rájöttek arra, hogy az a bizonyos törvény nem mindig igaz, kikerülhető, van valamilyen tudományos összefüggés, ami által megvalósítható valami. Például féreg-lyukak, hipertér-ugrás, vagy valamilyen speciális hajtómű. Ezek tehát a tudomány fiktív előrelépésén alapulnak. És persze emiatt vastagon technikai megoldások, és ezért lesz a sci-fi technika-orientált.

A fantasyban viszont ha egy varázsló varázsol, akkor annak nincs tudományos jellegű magyarázata. Nem úgy értelmezzük a történetet, hogy a varázsló valamilyen tudományos összefüggés alapján szerezte, hanem, hogy a tudományos törvények nem igazak. Card azt mondjuk írja, hogy kell, hogy legyen a fantasyban is a varázslásnak valami korlátja, valami ára, különben nem izgalmas a regény. Jó, de ez akorlát nem egy tudományos törvény szokott lenni, hanem valami elképesztő dolog, ami mondjuk lehet, hogy korlátot szab, de nem igazán reális. Mondjuk a varázsló minden varázslattal veszít a véréből. Ez izgalmassá teheti a regényt, de nem igazán ad magyarázatot, nem teszi realisztikussá a varázslatot. Ugyanis nem tudjuk elképzelni, hogy a vér hogyan is tenne lehetővé varázslatot.

A gondolat viszont nagyon fontos, és örültem, hogy ezt olvastam, mert nekem is ez a véleményem, és már én is megfogalamztam hasonlót. Nagyon fontos, hogy egy sci-fi regény attól érdekes, hogy még ha fantasztikus dolgok is történnek benne, van a világnak rendje, törvénye. Ha minden lehetséges, akkor az nem érdekes. A regényben számunkra az az érdekes, ha van némi fantasztikum, de érthető, bizonyos módon korlátolt, rendbe szabott mégis ez.

A fantasyt én azért nem szeretem, mert ott nem találtam ezt meg. Ördekes volt Cardtól azt olvasni, hogy a fantasyban is van némi korlátozás, és ezt fontosnak tarjtja. Mégis, számomra nem érdekes, ha a korlát nem olyan jól érthető dolog, mint a tudományos törvények.

Nos, hogy kapcsolódik ez az ateizmushoz?

Ami igaz a regényre, igaz az életre is. Az élet sem volna érdkes, ha minden lehetséges volna. Avagy ha nem volnának törvényei a világnak. Egy teljesen véletlenszerű világ kiszámíthatatlan volna, és összefüggéstelen. Teljesen értelmezhetetlen. Nem is lehetséges ilyen világban élet, értelemről nem is beszélve.

Egy olyan világ pedig, ahol rend volna, de mondjuk nekem amolyan "mindenható" uralmam volna felette, megint nem volna érdekes. A midnehatóság azt jelentené, hogy valamilyen törvények mentén, de igen magas hozzáférésem volna a világhoz. Mondjuk a természeti törvényeket tudnám változtatni, de a logikát nem. És magam persze még mindig valamilyen törvények szerint kellene, hogy működjek, különben nem működnék, nem volnék értelmes élőlény. Tehát itt is volnának korlátaim, de elég nagy hatalmam volna. Nem volna túl érdekes ez a világ.

Ha pedig másnak is volna ilyen hatalma, még sok konfliktus is lenne. Ráadásul a több személy hatalmát csak szabályozná valamilyen trövény, és akkor mégis csak ugyanott vagyunk, mint most, csak egy kicsit más szinten.

Összességében azt gondolom, hogy ez a világ így, ahogy van, nagyon jó így. Mármint, ami a világ általános, fizikai rendjét illeti. Most például nem tudunk vízből aranyat csinálni (eltekintve az atomfizikai technikáktól), de ha mindenki olcsón tudna, akkor az azt jelentené, hogy az arany valami vízvegyület volna, vagy víz-komponens, értéktelen volna, mint az oxigén, vagy a szénsav.

Akármilyen szinten is van a hatalmunk, az nem számít olyan sokat, mint ahogy gondolnánk. Persze ettől még fejlődünk, mert más ellenében hatalmat szerezni jó, és mert azért mégis csak jó vízből aranyat csinálni, ha lehet. Csak nem merőben új dolog. A varázslat, ha szabályai vannak, és mindenkire érvényes, akkor nem varázslat, hanem technika. Ha viszont nincsenek szabályai, akkor érthetetlen, igazságtalan és zavaros dolog. Rossz világ volna az ilyen.

Vannak különféle játékok. A játékokban is azt szeretem, ahol jól meghatározott szabályok vannak, ha lehet, minél egyszerűbbek, ameyekből mégis végtelen komplexitású játékmenetek alakulhatnak ki. Ilyenek a stratégiai játékok, a go, a sakk, a kártyajátékok. Nem szeretem az olyan játékokat, amiknek nincs pontos szabálya, vagy amelyeknek bonyolult vagy önkényes szabályrendszere van. Ha a szabályrendszer szinte a játék maximális bonyolultságával vetekszik, akkor az egy rossz játék.

A jó játék az, amelyet 5 perc alatt meg lehet tanulni. ugyanakkor 10 év múlva is lehet benne még fejlődni. Az olyan játék, amelyben előre meghatározott szabályok között, a képességem, emlékezetem, gondolkodásom, akaratom, kitartásom által érhetek el valamit. Az olyan játék, ahol a "varázslat" az az, hogy a szabályok alkalmazásával el tudok érni valamit, ami hihetetlennek tűnt, és nem az olyan játék, ahol hihetetlen, ad-hoc, önkényes előnnyel meg tudok szerezni valamit. Ezért soha nem is érdekeltek a csalási lehetőségek.

Az élet is egy jó "játék" ilyen szempontból. Bizonyos előre meghatráozott, és manapság már elég jól ismert szabályok működtetik, és minekünk az a feladatunk (nem muszáj persze), hogy jó játékosok legyünk. Hozzunk ki ebből a feltételrendszerből annyit, amennyit csak lehet. Ha a feltételrendszerek tágabbak volnának, az is egy játék volna, csak egy másik játék. Bármely játékot lehet élvezni, amely elég gazdag ahhoz, hogy az alapszabályaiból potenciálisan végtelen bonyolultság jöjjön ki. A sakk, a go ilyen, az élet meg pláne ilyen.

Nem szeretem például az olyan játékot, amelyben van pár logikai szabály, és segítségképpen van még varázslat. Nemrég játszottam a talbut egy ilyen változatát. Az alap talbut az egy nagyon jó stratégiai játék. De bizonyos varázslatokkal megtűzdelve elvész az egésznek a szépsége számomra. Hiszen ezután már nem kombinatív kézség csap össze kombinatív kézséggel, hanem véletlen, varázslat csap össze véletlennel és varázslattal. Ez nem érdekes. Ha nyerek is, nem lehetek rá büszke.

Ennek analógiájára nem szeretném, ha az életben holmi misztikus, paranormális képességeim lennének, hiszen ezekre nem lehetnék büszke, ha ezekkel érnék el valamit, nem lennék elégedett. Nem tetszik az sem, ha mondjuk bizonyos vallás híveinek volna előnyük. Az sem, ha lennének bizonyos titkos játékszabályok, például, hogy az mehet a mennybe, aki körülmetélkezik, és ezt csak a kiválasztottak tudják. Ha viszont mindenki tudhatná, akkor túl könnyű. Az sem tetszik, ha az nyer, aki eltalálja, hogy miben kell hinni. Az sem, ha a játék szabályai nem előre rögzítettek, és nem mindenki ismeri, vagy ismerheti meg.

Az egyetlen dolog, aminek értelmét látom, ami tetszik, ami jó játék, az az, ami a tényleges világ, ahogy azt egy ateista ("materialista" ismeri): megismerhetőek a törvényei, és bárki nyerhet, aki jól tudja alkalmazni ezeket. Jó lenne, ha a kiindulási feltételek kicsit egyenletesebbek, igazságosabbak volnának, de alapjában ez a világrendszer jó, ahogy van. Nem mondom, hogy a világ állapota is ideális, de nem istenek, nem misztikum segít jobbá tenni, nem a fizikai törvényekkel van gond. Talán az emberi törvényekkel van némi gond, de ezen tudunk változtatni.

Nem tudok pontos adatokat, de ateista emberek szerintem jobban vonzódhatnak a tudományhoz és a sci-fihez. Van egy ilyen általános benyomásom. A hivő emberek pedig talán inkább a fantasyhoz. Ugyanakkor persze ez legfeljebb egy halvány kis trend lehet.

Irodalom:

Orson Scott Card: "How to write Sicence Fiction & Fantasy", Writer's Digest Books, 2001.