::Olaszliszka: értelem és ézelem

 

Az Olaszliszkai esetben számomra van egy érdekes egybeesés. Alsó tagozatban én abba az iskolába jártam, ahol az áldozat tanár volt, Tisszavasváriban. Ebben a városban is van meglehetősen sok cigány, és egyfajta gettóban élnek ott, sokat lehetett róluk hallani, de nekem nem volt különösebben tapasztalatom velük.

De nem fogok az olaszliszkai események mikéntjéről elmélkedni. Nem arról szeretnék most írni, hogy egész pontosan kik az elkövetők, hogy ki más felelős, hogy minden részében igaz-e a történet, hogy vajon mi lehet az igazság a részletekben.
Adottnak veszem, ami elég valószínű, hogy Olaszliszkán halálra vertek egy békés, normális férfit azért, mert önhibáján kívül kis sérülést okozott egy kislánynak, ha egyáltalán okozott.
Nem említettem, hogy cigányok voltak, mert nem a  cigánykérdésről akarok írni.
Egy tanulságról akarok írni, méghozzá egy olyan szempontból, amit így ritkán mondanak ki emberek, ritkán gondolnak meg ennyire absztrakt módon.
Ami történt, azt a normális emberek többsége elítéli, mármint elítéli a lincselőket és a lincselést. Ez - egy-két teljesen esze ment alak kivételével - mindenkinek világos. Valószínűleg ebben a kérdésben olyan konszenzus van Magyaroszágon, hogy ez nem érdemi dilemma.
Nos, de mit tekintsünk az eset okának? Trviális: a lincselőknek elborult az agya, nem tudták fékezni az indulataikat. Igen, de miért? El lehet kezdeni itt kutatni ezen emberek neveltetéséről, körülményeikről, helyzetükről, genetikai örökségükrpől, de nem ez a célom. Nyilvánvalóan ezek közrejátszottak a dolgoban. De nyilvánvalóan más is. Mindezek a tényezők azonban egyetlen tényezőbe foglalhatóak össze: ezen emberek jelleme. És persze szerepet játszanak esetleges dolgok, nevezzük ezt véletlennek: történhettek volna a dolgok másképpen.
Engem ezen sok tényezőből az emberek jelleme érdekel most. Mi is ez? Hogy ezek az emberek olyanok, akik nem tudják visszafolytani az indulataikat. Azaz? Azaz szenvedélyes, érzelemittas emberek.
Ez itt a közvetlen probléma: a buta, érzelemittas, indulatos, magukat fegyelmezni, visszafogni nem tudó jellem. Ez az, amit elítélhetünk erkölcsileg, és bizonyára el is ítél "mindenki", legalábbis ha ilyen a kimenetel, ha ilyen a dolgok foka.
Nos, de ha valaki mondjuk egészen más kérdésben szenvedélyes, érzelemittas, és nem sok esze van, hogy visszafogja magát, mondjuk hős szerelmes, akkor ugyanezt a dolgot nem nagyon ítélik el, sőt, akár csodálják, rajongják is. "Ó azok a szenvedélyes, latin szeretők."
Fura egy dolog ez, mert a kettő nem választható el egymástól. Ha érzelemittas, szenvedélyes emberek vannak, akkor azok bizonyos helyzetben veszélyesek is lehetnek a szenvedélyességükkel. A szenvedélyesség és az indulatosság eléggé hasoló dolog, csak más helyzetben. Az egyik esetén a másik veszélye is igen magas.
Nemrég írtam pár gondolatot értelemről és érzelemről, ahol azt találtam írni, hogy bár egyiket sem tartom előrébb valónak, fontosnak tartom azt, hogy az értelem kontrollálja az érzelmeket, hogy azok ne törjenek ki féktelenül akkor, amikor annak nincs ott a helye. EZ nem jelenti, hogy "felsőbbrendű".
Azt a szemléletemet írtam le, hogy magam egy értelmes de kevésbé érzelmes embert sokkal jobbnak találok, mint egy érzelmes, de kevésbé értelmes embert.
Akkor nem találtam igazán jó példát, terroristákról írtam valamit.
Nos ez az Olaszliszkai eset annyira sajnálatosan jó példa, hogy bár ne lenne ennyire jó példa.
Amennyiben ezek a lincselők érzelmileg lettek volna tompák, és igen értelmes emberek, akkor  nyugodtan konstatálták volna a kislány kis sérülését. Tegyük fel, ad abszurdum, hogy teljesen érzéketlen emberek lettek volna. Akkor a kislány talán szomorú lett volna, hogy senki nem törődik vele. Talán ez fájt volna neki, de mi ez ahhoz képest, hogy a két kocsiban ülő kislány elvesztette a teljesen ártatlan apukáját, és a felesége a férjét?
Mert ugye a kislány igazából maga volt a hibás, hogy elütötték. Igazából szidás járt volna neki ezért. És persze jó, egy kis anyai gondoskodás. De azzal, hogy agyonverték a férfit igazából a kislányon biztos nem segítettek, sőt, valószínűleg, ha van némi lelkiismerete, talán furdalja őt.
Ha az értelem és érzelem normálisan van elosztva akkor a cigányok nem lincseltek volna, hanem körbenéztek volna. Segítettek volna a kislányon, féltették volna. Talán számonkérték volna az autóst, de korrekt módon, nem fenygeteve. Az autóssal megbeszélték volna a dolgot, vitáztak volna, vagy megegyeztek volna, a szerint, mennyire értelmesek.
Ez lett volna a legjobb eset. A legroszabb eset pedig a valóság lett, nem kell ecsetelni. Tehát ez az, amikor az érzelem értelem nélkül munkálkodik.

Nos akkor felteszem a költői kérdést a végén, mi a jobb, értelem érzelem nélkül, vagy érzelem, értelem nélkül?

Ha jó a diagnosztózisom, hogy az eset oka az érzelem eluralkodása az értelem felett, akkor nem kellene-e a szenvedélyesség kultuszát kissé visszafogni a kultúránkban nem kellene ezt egy veszélyes, jobban negatív dolognak tartani?