Etika

Az etika, mint diszciplína

Az etikáról persze egy csomó könyv van, így semmiképpen nem áll szándékomban egy csomó mindent leírni. És persze nincs olyan, hogy "az ateista etika". Így én csak azt tudom leírni, hogy mi az én etikám keretrendszere. Nem fogom leírni az etikai felfogásom részleteit, tehát például, hogy milyen kérdésekben mi a felfogásom, legfeljebb példákat.

Az az általános felfogás, amit képviselek, valószínűleg nem valami egyedi felfogás, hanem valószínűleg egy világi humanista etikai felfogás, amely az ateistákra jellemző. Ezen belül egy toleráns, liberális felfogást képviselek, ami szintén jellemző az ateistákra, bár nem nyilatkozhatok mindenki nevében, előfordulhatnak konzervatívabb felfogások is.

Az etika egy nagyon régi filozófiai téma, és a véleményem szerint az is kérdéses, hogy van-e ilyen filozófiai diszciplínának értelme. A szemléletem szerint lehetségesek bizonyos etikai kérdések nagyon óvatos tárgyalása. Olyan kérdéseknek lehet értelme, mint például, hogy "milyen etikai felfogás jellemző az emberekre, az emberek egy bizonyos csoportjára?", tehát lehetséges bizonyos statisztikai vizsgálatokat végezni, bizonyos leírásokat adni, azaz lehetséges egy leíró, deskriptív etika, amely azonban a szociológia egyik ágazata kell, hogy legyen, nem filozófia.

Normatív etika

Ami a normatív, azaz előíró etikát illeti, ezzel szerintem nagyon óvatosan kell bánni. Az olyan abszolút etikáknak, amely abszolűt jó és rossz dolgokat különböztet meg, és előírja mindenkinek, hogy "ezt nem szabad" vagy "ezt kell csinálnod", egy abszolút alapra van szüksége. Mivel semmi ilyesmiben nem hiszek, ezért ezt nem fogadom el. Ha volna is isten, nem feltétlenül fogadnám el az ő szavait előírásoknak, legfeljebb, ha nagyon komolyan megfenyegetne, és nagyon pontosan megmondaná, mit akar. Akkor sem azt fogadnám el, hogy amit mond helyes, csak azt, hogy hát amit mond, azt csinálni kell. Szóval ettől nem volna helyes, nem volna etikai kérdés. Az erősnek azért enged az ember, ha egyértelműnek látszik, hogy kéne. No de erről szó sincs. Más abszolútumokat sem tudok, amit elfogadnék.

Abszolútum hiányában csak olyan etikainak mondható meggondolásokat tudok elképzelni, hogy bizonyos célok értelmében, bizonyos krülmények között bizonyos viselkedés tűnik célszerűnek. Így például nem fogadom el a "ne lopj" elvét abszolút elvként, ugyanakkor magamra nézve vallom ezt az elvet, mert hogy a céljaim elérésében nincs szükségem lopásra, egyébként pedig barátságos, szociális ember vagyok, és a számomra fontos emberek megbecsülését csak így tarthatom meg. Nem beszélve, hogy csak így vagyok elégedett magammal.

Flow

Ehhez kapcsolódik egy olyan elmélet, amit nem én találtam ki, hanem Csíkszentmihályi Mihály könyve, az áramlat. E szerint a boldogsághoz tulajdonképpen az kell,  hogy az ember a sikerekben és a kihívásokban arányos egyensúlyt érjen el. A túl nehéz, kockázatos dolgokban túl ritkán van siker, a túl könnyű dolgok viszont nem adnak elég megelégedést. Nos, egy tehettséges, értelmes embernek a lopás nem elég jó kihívás. Ugyanis persze a nem "szakmabelinek" lehet, hogy kockázatos, de nincs benne alapjában semmi lehetetlen. A "szakmabeli" tud egy-két trükköt, de sem ügyességileg, sem intellektuálisan nem egy nagy kihívás a dolog. A lebukás meg hát eléggé tönkre teszi az ember életét. Onnantól tulajdonképpen más utak zárva vannak előtte. Persze egy hazárdjátékos jellemű ember, akinek maga a kockázat fontos, hát annak lehet valami jó benne, de az is választhat magának olyan kockázatot, amivel megbecsülés is jár, vagy legalábbis nem ítélik el annyira. A tolvajlás egyébként megélhetési szinten biztos, hogy igen rutinmunka, ami nagyon unalmas. Legalábbis annak, aki többre is képes.

Nos így van az, hogy szerintem ilyen pszichológiai okokból nem választom a lopást, az egyenes utakat, az őszinteséget választom. Nem azért, mert isten azt mondta, nem azért, mert ez egy eredendő bűn, hanem azért, mert egy egyenes, kooperatív társadalomban érzem jól magam, számomra az ilyen módon való boldogulás ad elégedettséget, és megbecsülést attól, aki fontos nekem.

És akkor ezzel vissza is csatlakoztunk ahhoz, hogy ez az elv nekem, ilyen célokkal, ilyen körülmények között így igaz, de nem abszolút elv mindenkinek. Illetve ez az elv talán majdnem mindenkinek igaz lehet, hisz a társadalom általánosságban elítéli a lopást, és általánosságban igaz, hogy a lopás nem elég jó kihívás, és általánosságban igaz az is, hogy bárkinek, ha adrenalin-vágya van, azt máshogy is kiélheti.

Nincsenek alapvetően rossz emberek, csak buták

Itt pedig elérkeztünk az elméletem egy másik vetületéhez. Ugyanis azt mondhatjuk, hogy az embereknél mindig vissza lehet menni oda, hogy vannak bizonyos alap vágyaik, érzelmeik, céljaik, késztetéseik, amik elfogadhatóak: se nem jók, se nem rosszak. Például egy tolvajnak is vannak olyan késztetései, céljai, vágyai, amik rendben vannak: az, hogy szeretne jól élni, az, hogy mondjuk szereti az izgalmakat. Tehát a tolvajnál is le lehet bontani a dolgot olyan szintig, amíg nincs semmi baj.

Az is kiderül ebből, hogy hol a hiba. A tolvaj ugyanis eme célokat, vágyakat máshogy is meg tudta volna valósítani. Kereshet magának egy izgalmas foglalatosságot, mondjuk kaszkadörséget, vagy egy jól kereső állást, mondjuk ügyvédséget. Persze miért megy el az illető tolvajnak? Mert az rövid távon könyebb. Azaz neki a többi cél túl nagy kihívásnak tűnik. No de igazából senki nem olyan, hogy egy normális szakma ne lehessen neki reális kihívás. Ha tehát e helyett a tolvajlást választja, akkor biztosan alább adta a céljait. Akkor pedig végül is nem lehet boldog. Lehet, hogy örül az elején a sikernek, de ez múlandó. A megélhetési tolvaj az se nem igazán gazdag, se el nem ismerik, se nem becsülik (legfeljebb buta bandatársai), tehát nem egy jó út. Előbb utóbb a boldogtalanság útja lesz. Tehát a tolvaj nem alapjában gonocsz, hanem az a butaság benne, hogy nem tudott okos utat választani magának. Magának is baj ugyanis.

A társadalom persze rátesz erre egy lapáttal, még bünteti a tolvajlást, és ez rendben is van, hiszen sok tévelygő van. A társadalom, azaz az emberek végül is megpróbálják egy bizonyos szinten biztisítani a vágyaik teljsesülését. Minden embernek ezt akörnyezetet figyelembevéve érdemes olyan okos tervet kitalálni, ami a maga számára is jó.

Biztos vagyok benne, hogy ha minden ember okos volna egy bizonyos szintig, akkor a társadalom egyrészt megvédene a lehetőségeit a többségnek a vágyai normális kibontakoztatásához, másrészt minden ember találna is normális lehetőséget a vágyai kibontakoztatásához. Nem volnának tolvajok, gyilkosok, diktátorok, stb...

A gond persze az, hogy vannak buta emberek, és így azok a rövidlátó utakat választják, a tolvajlást, a gyilkosságot, a csalást, az elnyomást. Ezzel maguknak is rosszat téve végső soron.

Elméletem azt mondja, hogy nincsenek alapvetően rossz emberek, csak buták. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden ember jónak születik. Ez a felvilágosodásbeli, romantikus elképzelés kicsit naív. Minden ember valamilyennek születik, és lehetne belőle "jó", ha okos volna. Sajnos persze nem minden ember okos, és bizonyos mértékig ez lehet genetikus is. Tehát nem igaz, hogy az embereket, ha a természetbe kitennék, akkor jók lennének, nem igaz, hogy a rossz embereket csak a társadalomteszi azzá. Persze vannak rossz társadalmi befolyások is.

Irodalom: Csíkszentmihályi Mihály: "Flow - Az áramlat, A tökéletes élmény pszichológiája", Akadémiai Kiadó, 2004.