Értelem és érzelem
Brendel Mátyás
1. Dilemma
Az értelem és érzelem kérdését sok filozófus kitűzte már zászlajára, és ez egy olyan téma, amiben a legtöbb ember eldiskurált már egyszer-kétszer. Különösen akkor, ha valami probléma van, összeütközésbe kerül egymással ez a két tényező. A szokásos kérdés ilyenkor, hogy melyik legyen előbb? S azt szokás megállapítani, hogy az értelmet követni okosabb, viszont mily száraz úgy az élet, sótlan, s talán nincs is értelme, hiába kerüli el az ember a problémákat.
A bölcs emberről azt gondolják, s a bölcsnek gondolt ember általában maga is úgy véli, hogy egy kiegyensúlyozott kompromisszumra van szükség: az ideális ember általában az eszére hallgat, s csak mértékkel enged az érzelmeknek, ahogy a sót és általában a fűszereket is mértékkel használja a bölcs ember. Túl sok fűszer elronthatja az ételt, vagy elrontja az ember finom érzékenységét, de biztosan egészségtelen. A fűszer közkedvelt metaforája az érzelmeknek: „csók az élet sója” mondják.
No de mindez a megközelítés abból indul ki, hogy az értelem és érzelem, legalábbis időnként ellentmond egymásnak. S tudjuk is azokat az életből vett eseteket mondani, amikor ez így van. A mindennapi beszélgetés erről a témáról ezen esetek kitárgyalását jelenti.
Mondjuk, vegyünk mi is egy példát a szemléletesség kedvéért. Vegyünk egy embert, legyen lány, aki magányos, és szeretne megismerni valakit, aki párja lehetne. Romantikus lélek, ezért szereti a spontán, véletlen találkozást, amikor a „sors” varázsütésszerűen hozza össze párjával. Ezt szeretné a „szíve”.
Nos de az esze azt mondja, hogy ennek nem sok az esélye, hanem mégiscsak valami társkeresőt kellene keresnie, és ezért elkezd interneten ismerkedni. Ám ez nagyon személytelen, nem olyan romantikus, és egyáltalán nincs meg benne az a természetes spontenaitás, mint ha az életben egyszer csak a herceg ott állna előtte, és rámosolyogna, felkérné táncra.
Nos, mit tegyen a lány, mire hallgasson, az „agyára”, vagy a „szívére”? Vagy kössön egy kompromisszumot? Egyáltalán mi itt a kompromisszum? Ha igen, mi a kompromisszum? És mi lesz a nagy szerelemmel, ha kicsit is engedi eltompítani a „szíve” hangját? Mit ér az élet romantika nélkül, kell-e egyáltalán így az a férfi? Hogy aztán a párválasztás dilemmáit ne is említsük, amikor az ész és érzelem megint ellentétbe kerülhet.
Hát nagyon úgy néz ki, hogy ez komoly kérdés, és aki erre valami általános keretrendszert tudna adni, az sok ember életén sokat segítene.
No de biztos, hogy ez így van? Biztos, hogy az értelem és érzelem teljesen összeegyeztethetetlen? Nagyon úgy tűnik, de mi van, ha még sem? Azt fogom állítani, hogy bizony nincs ellentétben.
2. Ellentmondás
Először is nézzük meg azt a példát, hogy mi mivel van ellentmondásban. Egyik oldalon ott van a romantika igénye, ami kétségkívül érzelmi alapú, hiszen semmiféle észérv nem tudja alátámasztani, hogy miért szükséges a romantika, spontaneitás.
A másik oldalon azt mondhatjuk, hogy jobb, ha szervezetten, tudatosan, tervezetten is keres valaki párt. De valóban abszolút igazság? Valójában, ha meggondoljuk nem. Ez csak akkor van így, ha annak a lánynak fontos, hogy olyasvalakit találjon, aki „egy a millióból”, azaz akire csak úgy nem találna rá. Azaz, tulajdonképpen ez akkor igaz, ha a lánynak olyan „magas a léc”, hogy kevesen mennek át felette, és ezért fontos, hogy minél jobban keressen ő is. Azaz ez a lány magas igényei miatt van, az értékrendszerétől függ. Csakhogy ez is jelentősen érzelmi kérdés. Az semmiféle észérvből nem következik, hogy annak a lánynak olyannyira fontosnak kell lennie mondjuk, hogy a férfi jóképű legyen, magas, sármos, stb. stb. Ezek a szempontok általában nem következnek észérvből.
Lehetséges volna, hogy a lány igényei nem olyan nagyok, s jó lesz neki az, akivel véletlenül találkozik, és akkor nem kell keresnie.
Láthatjuk tehát, hogy valójában két olyan igény van ellentmondásban, ami érzelmi alapú: egyrészt a lány azon igénye, hogy a spontán ismerkedést szereti, mert azt találja romantikusnak, másrészt az, hogy olyan valakit keres, aki nem akárki, és nem találkozhat vele csak úgy véletlenül.
És ez nem csak erre a példára igaz. Hogy ezt egy kicsit alátámasszam, egy kicsit filozofikus meggondolást teszek. Azt állítom, hogy az ész magában nem is kerülhet ellentmondásba semmivel, amíg maga a logika és a világ fizikai törvényei konzisztensek.
Mert ugyanis az ész, pusztán összefüggéseket tár elénk. Egy összefüggés pedig önmagában nem lehet ellentmondásos (mondom, felteszem, hogy maga a logika, azaz a puszta összefüggések rendszere konzisztens). Például az az összefüggés, hogy „minél többet, jobban keresel, annál nagyobb a valószínűség, hogy egy bizonyos férfit megtalálj” nem tud ellentmondásban lenni semmivel, mivel összefüggés, azaz feltételes állítás.
Ellentmondásban csak az lehet, ami nem feltételes, hanem rögzített. Ahhoz, hogy az ész valami ilyen rögzített konklúziót levezessen, premisszára van szüksége, kiindulási adatokra. Ezek persze lehetnek a világ tényei, illetve ilyen személyes kérdéseknél ezek az érzelmek, az értékrendszer.
Az ész összefüggései csak ezekkel a kiinduló premisszákkal adnak olyasmit, ami ellentmondásba kerülhet más tényekkel. Így azt mondhatjuk, hogy csak az érzelmek kerülhetnek ellentmondásba más érzelmekkel, igaz, hogy ezt az ellentmondást az ész tudja feltárni.
Gondoljuk csak meg, ha az a lány nem olvasta ezt az eszmefuttatást, és maga sem gondolt utána, akkor igazán nem is tudja azt, hogy a spontaneitás utáni igénye ellentmondásos a „válogatósságával” (minden negativitás nélkül így nevezem meg egy szóban, hogy magasak az igényei a leendő férfi iránt). Azaz ész nélkül is megvan az ellentmondás, sőt jelentkezik is: a lány észreveheti, hogy valami baj van, feszültség. Azoknál is lehet tehát ellentmondás az érzelmek között, akik nem is gondolkodnak el bizonyos kérdéseken. Sőt, azoknál is, mint például az állatok, akik nem is tudnak olyan értelemben gondolkodni, mint az emberek.
Tehát ez általánosságban is igazolja, hogy az ész nem az ellentmondás okozója, csupán feltárója. Az ellentmondás okozója a világ valamely összefüggése, amit ritkán tudunk megváltoztatni. Erre mondják, hogy „c’est la vie’ a világ olyan, hogy időnként nem akarjuk ezt is, meg azt is, és ezt el kell fogadni. Aki a realitások helyett az érzelmeihez ragaszkodik, amikor összeütköznek, az szenvedni fog, és szenvednie is kell, amíg rá nem jön erre, rá nem veszi a szenvedés a változásra. Ilyenképpen az ész inkább az ellentmondás feloldásában segíthet, ha rájövünk, mely érzelmeink ellentmondásosak, akkor korrigálni lehet őket.
3. Az értelem szerepe
S a kritikus olvasó most felkiálthat: „hohó, hát mégis az ész felsőbbségét hangoztatja!”. De a még éleselméjübb rájön, hogy ez már nem egészen ugyanaz.
Hogy az ész eme koordinátor szerepének zsarnokiságának látszatát enyhítsük, azt vegyük észre, hogy ha két érzelmünk ellentmondásban van, akkor abból baj lesz, ha nem korrigáljuk. Akkor akármit is csinálunk, valamennyire legalább egyik érzelmünket megsértjük, és ezzel rosszul járunk. Mindaddig, míg ragaszkodunk az ellentmondásos két érzelmünk mindegyikéhez. Tehát rosszul járunk, és állandó jelleggel. Az ellentmondás feloldása pedig ugyan ideiglenes veszteség, de utána tartós nyereség. azt pedig szabadon eldönthetjük, melyik érzelem a fontosabb. Ha nem volna ész, akkor is ez volna a jó megoldás, és ha nem az ész mondaná, de megtörténne, akkor is az érzelmi ellentmondás feloldása megoldás.
Másrészt, természetesen az érzelmek nem fognak az ész egy parancsára megváltozni. Az ésszerű meggondolás egy irányt mutathat nekünk, amit az érzelmek lehet, hogy csak idővel követnek. Sőt, az is lehet, hogy az érzelmek változásához a tapasztalat is kell: azzal kell szembesülni, hogy az ellentmondás mit okoz. Mint emberek, tudunk tanulni meglepő jól csak elméleti úton is, de mint állatok, mégiscsak sokszor csak a bőrünkön tanulunk. Sokszor nem mások hibájából, hanem sajnos el kell követnie sok embernek magának is, hogy tanuljon. És ha legalább ekkor tanul, akkor az még mindig nem a legrosszabb eset, van, aki ekkor sem. Mindenesetre ez legalább egy fejlődésre lehetőséget adó megoldás.
Harmadrészt pedig, - mint majd nemsokára kiderül, - az ész szerepe itt nem abszolút felsőrendű, bőven lesz az érzelmeknek szabadság.
Először is eddig az érzelmeket túlságosan egyszerűen tekintettük. Mint valami bináris változókat, amik vagy ellentmondásban vannak egymással vagy nem. Nem vettük figyelembe, hogy az érzelmeknek prioritása van: egyik érzelmünk fontosabb lehet, mint a másik. Ennek megfelelően fel tudjuk oldani az ellentmondást is közöttük: a fontosabbat választjuk.
Azonban ez sem elég pontos. A legjobb az lesz, ha az érzelmeket úgy modellezzük, mint valós változók, amiknek nagysága az érzelem, az adott érték fontosságát adja meg. Így az érzelmek egyáltalán nem ellentmondásban lesznek egymással, hanem legfeljebb egymás ellen dolgozó tényezők lesznek. Ezeken persze még mindig lehet gondolkodni, hogy változtassunk rajtuk. Az érzelmek értékrendszert határoznak meg. Azt, hogy mi mennyire fontos nekünk. És ezen keresztül állnak az érzelmek kapcsolatban a problémáinkkal.
Az érzelmek tehát valós változók, de miben? És mi az ész szerepe? Hogyan áll össze ebben valahogy „az élet”?
Nos az élet az egy feladat. Az érzelmeinket kielégítsük, avagy hogy az értékeinket illetően maximálisan jól éljünk, maximálisan boldogan. De mitől feladat ez? Hát miért nem tudunk egyszerűen úgy élni, hogy minden érzelmünket egyszerűen maximálisan kielégítsük? A választ már egyszer láttuk: vannak összefüggések, a dolgok nem szabhatóak meg egymástól függetlenül.
A feladatban a korlátokat, korlátozó összefüggéseket a világ összefüggései adják. Nem szeghetünk meg logikai és fizikai törvényeket. Parancsolhatunk másoknak közvetlenül.
1. Ábra: Az érzelmek, és az értelem (gondolkodás) szerepe az életünkben
Van tehát egyik oldalról egy összefüggésrendszer, a másik oldalról pedig egy cél: a boldogság. a boldogság az, amire törekszünk, amit maximalizálni szeretnénk. Ez a boldogság függ attól, hogy mi a helyzet az életünkben, mi történik velünk, mi a sorsunk, de függ attól is, hogy ezeket hogyan fogjuk fel, miként értékeljük, azaz mi az értékrendszerünk. A sorsunk, a történések bizonyos változók, mint például, hogy ettünk valami finomat, hogy mennyire szeret a feleségünk, stb. Ezek a változók szorzódnak azzal az értékkel, amit az értékrendszerünk társít ehhez. Az értékrendszer tehát szorzókból, súlyokból áll, ami megmondja, hogy bizonyos tényezők mennyi boldogságot jelentenek nekünk.
(Akik nem szeretik a matematikát, itt feladják, de ne féljenek, a végén fogok adni egy párhuzamot, ami szemléletessé teszi a rendszert. Azonban fontos megérteni a pontos megfogalmazást is. azt javaslom, hogy a párhuzamot és ezt összevetve olvassa át az olvasó a rendszert, amíg helyére nem kerülnek a dolgok.)
A feladat olyan döntések, cselekedetek megtalálása, ami a célfüggvényt várhatóan maximalizálja.
Tehát még egyszer összeszedve: a feladat áll egy célfüggvényből, amely függ a sorsunktól, mint változóktól és az értékeinktől. A sorsunk pedig a világ összefüggésein keresztül függ a döntéseinktől, amelyek másik változók. Ezek a döntések a szabad változók, amiknek értékeit keressük. A sorsunk a döntéseinktől nem determinisztikusan függenek, legalábbis ezt praktikusan nem tudjuk megoldani élethelyzeteinkben, hanem inkább valószínűségeken keresztül, azaz szakszóval, sztochasztikusan.
Olyan döntések megtalálása tehát a feladat, amelyekhez várható értékben a sorsunkon keresztül a boldogságunk, a célfüggvény maximális, figyelembe véve, és adottnak véve az értékrendszerünket, azaz az érzelmeinket.
Mi az ész szerepe? Elsőnek az, hogy felmérje az összefüggéseket. Ehhez minél jobban ismernünk kell a világot, hogy a valós helyzetet minél jobban modellező összefüggéseket kapjunk. Semmi értelme ugyanis annak, hogy a világról olyan hitünk legyen, ami fantasztikusan jót jelent a boldogságunk szempontjából, csak éppen a valósághoz nincs köze. Ezért az alaptalan hit önbecsapás.
De az észnek több szerepe is van. Ismerni kell önmagunkat is, azért, hogy fel tudjuk mérni az érzéseinket, értékrendünket. Ezt én egyszerű számokkal reprezentáltam, de valójában ez bonyolult folyamatok eredménye, amiből nekünk ebből a szempontból csak az eredmény a fontos, hogy mit milyen fontosnak tartunk.
Ezek után jön a feladat megoldása. Ez a feladat egy matematikai programozás feladat, hogy szakszóval éljek. De mivel elég bonyolult a rendszer, ezért előbb egy párhuzamot fogok felvázolni, hogy jobban értse a nem matematikus olvasó is, miről beszéltem az előbb.
4. Optimalizálási feladat, matematikai programozás.
Nos, vegyünk példának egy kertészt, aki különféle zöldségeket termel eladásra, a piacra. a zöldségek árát a piac határozza meg, a kertész pedig azt, hogy mit termeljen. A kertész természetesen szeretne úgy termelni, hogy minél több hasznot hozzon. Ugyanakkor vannak feltételek is. A föld, a víz, az idő, a műtrágya mind korlátos. Nem termelhet akármiből akármennyit. Van olyan zöldség, amely több gondozást kíván, van amelyik több vizet, stb. A különféle zöldségek termelése kombinálható: tavaszi retek után lehet őszi karfiolt vetni. Van olyan zöldség, amely után a talaj jó más zöldségek termeléséra, más kombinációk szerencsétlenek. Van olyan zöldség, ami egy bizonyos időpontban igényel sok gondozást, más máskor. A zöldségek máskor is érnek, máskor kell őket betermelni. Esetleg utána is munka van velük.
Mindezek az összefüggések korlátot szabnak, amik a világ törvényei, és így a kertész nem változtathat rajtuk, adottnak kell vennie. Ha a kertész jó kertész, akkor jól ismeri ezeket az összefüggéseket, jól tud velük „számolni”, és jól meg tudja a termelést tervezni az az évben várható piaci árakhoz. Azt is tudnia kell, hogy minek várhatóan mi az ára, mennyiért tudja majd eladni. Egyes években saláta, máskor paradicsomra van nagyobb kereslet. Az árak változnak, bár vannak állandó tendenciák is.
Nos, a példa párhuzam az életünk szervezésére. A cél itt nem a maximális pénz, hanem a maximális boldogság. A boldogság függ attól, hogy mi történik velünk, mit értünk el, és attól is, hogy azt mennyire értékeljük, mennyire örülünk neki. Az áruk, a javak azok az életben elért javak, amik lehetnek anyagiak is, de lelkileg, szellemiek is. Az áruk ára pedig az érzéseinknek, értékrendszerünknek felel meg: hogy mire értékeljük ezeket az anyagi és szellemi javakat. Amit pedig az életben el kell döntenünk, az az, hogy mibe kezdjünk bele, mit csináljunk, mibe fektessünk időt, energiát, fáradtságot. Ez megfelel annak, hogy a kertésznek meg kell terveznie, mit vessen, és hogyan gondozza a kertjét. Néha menet közben is döntenie kell, akárcsak nekünk az életben.
A jó kertész pedig nem csak ügyes a gondozásban, hanem jól tervezi meg a termelést. a jó ember ennek megfelelően nem csak ügyes, talpraesett, hanem jól szervezi az életét. Ez a párhuzam talán jól szemlélteti, mire gondolok.
De térjünk is egy kicsit vissza arra, hogy mi az ész szerepe. Az biztos, hogy a világ megismerése feladata, hiszen minél inkább ismerjük a világot, annál jobban tudunk tervezni. Annál jobb az a modell, ami alapján döntünk. Jól kell ismernünk is magunkat, hogy ismerjük érzelmeinket, hogy mit mire értékelünk. Kár volna valami olyan dolog után szaladni, amiről csak azt hisszük, hogy boldogít minket, de valójában nem is, vagy csak nagyon tiszavirág életű a boldogság. Végül is akkor sokkal kisebb a súlya, mint gondoltuk, kár volna annyi energiát fektetni bele. Másrészt a képességeink is bele tartoznak azokba az összefüggésekbe, amik korlátozzák a feladatot. Így ha nem ismerjük magunkat, irreális célokat tűzhetünk ki.
Két alap bölcsességet tehát megerősít elgondolásom: az „ismerd meg a világot” és az „ismerd meg önmagad” elvét is.
2. Ábra: az értelem által alkotott modell
De ha azt mondom, hogy az ész feladata ezután az egész optimalizálási feladat megoldása, akkor az olvasó legyint: „ugyan már, hogy oldhatna meg az ember egy ilyen komplex problémát, hiszen ez egy hihetetlenül bonyolult egyenletrendszer. Ennél jóval egyszerűbbet nem tudunk még számítógéppel sem megoldani.”
És valóban, kvantitatíve ezt kiszámolni messze irreális célkitűzés. „Na akkor meg” – folytatja az olvasó – “nem mindegy akkor? Nem jobb-e akkor az érzéseinkre hallgatni, vagy a bölcsekre, vagy a hagyományozott tanításokra?”
Hát az érzéseinket már belevettük a modellbe, jobban nem lehet. Egy egyenletet érzésre megoldani, azt nem lehet. A bölcsességek és hagyományok, azok már a részfeladatokhoz jó tippeket, heurisztikákat adnak. Ezeket érdemes meggondolni, de meggondolás nélkül nem szabad megfogadni. Rendben, mit tehetünk még?
Nyilván magunk is gondolkodhatunk legalább egy részfeladat megoldásában, hasonló tippeken, elveken. Aztán próbálkozhatunk is. Az ember ezt úgy is megteszi. Megpróbálhatjuk „hangolni” a modellt: kicsit megváltoztatunk egy változót, azaz másfele vesszük az életünket, és megnézzük, mi az eredménye, mi jön ki belőle, illetve hogyan viszonyulunk hozzá érzelmileg. Az ész szerepe ebben mindenesetre az, hogy ha ezt tudatosan csináljuk, értékeljük, átgondoljuk, akkor jobban megy, mint ha tudattalanul. Ha a modellt szem előtt tartjuk, nem fogunk olyan össze-vissza, kapkodva, kétségbe esetten próbálkozni. Jobban megjegyezzük a tanulságokat, jobban beépítjük. a másik oldalon könnyebben megváltoztatunk valamit próbaképpen, és könnyebben változunk a jó irányba.
Az emberi agy nem digitális számítógép. Így az ilyen problémákat amúgy sem numerikusan oldja meg. Viszont nagyon jól meg tudja becsülni. Erre a képességre támaszkodhatunk. De ha tudatosan támaszkodunk rá, korrigálva, irányítva, szervezve azt, akkor jobban fog menni.
5. Az érzelmek szerepe
Ha idáig egyet is ért az olvasó, felvetődhet benne egy rossz érzés: mintha itt az érzelmeknek kevés szerep volna. Csak holmi paraméterek az ész nagy feladatában? Rosszul hangzik nem? Pedig meg tudjuk ezt úgy is fogalmazni, hogy pozitívabb kicsengése legyen.
Először is emlékeztetnék, hogy az érzelmeknek pótolhatatlan a szerepe a modellben: az ész nem tudná megmondani, mennyiek legyenek ezek a paraméterek. Semmiféle észbeli megfontolásból nem vezethető le, hogy mennyire értékeljük a paradicsomot vagy a karfiolt. Lehet nagyon szeretni, és nagyon utálni is őket. Lehetnek viszonylag közömbösek is. Itt említeném meg, hogy természetesen az utálattal negatívak is lehetnek azok a paraméterek: van olyan, ami negatívum az életünkben, mert utáljuk. És szükségszerűen lesznek ilyenek is a modellben, hiszen minden jónak meg van az ára is: munka, idő, fáradtság.
Ha ezt egy kicsit átfogalmazzuk, azt is mondhatjuk, hogy az ész nem adhat célt életünknek. Ugyanis nem csak paradicsomokról és karfiolokról van itt szó, hanem karrierről, családról, és más „igazi” életcélokról. Azt sem mondhatja meg az eszünk, hogy mit akarjunk az életünkkel kezdeni. Mert ez végül is értékrendbeli, érzelmi kérdés: nyilván azt tűzzük ki célnak, amit szeretünk, értékelünk. Ha valaki például azt választja életcélnak, hogy óvónő legyen, az azért van, mert szereti a gyerekeket, fontosnak tartja őket. Azaz ezt az érzések mondják meg alapjában, eszünk szerint legfeljebb némi meggondolást tehetünk erről. Majd erre visszatérek.
Mi tehát az érzelmek szerepe? Hogy célt adjon életünknek, hogy tartalommal töltse meg azt. Hogy meghatározza a feladatainkat, s ezzel a modellt, amiről beszéltem. Arról is gondoskodik az érzelmek változatossága, hogy mindenkinek más és más legyen a megoldandó konkrét modell. Így mindegyik élet, mint feladat maga is érdekes, mindegyik egyéni. Személyiséget ad nekünk, karaktert az életünknek, ha különleges, markáns érzelmeink vannak, s ezzel különleges, markáns értékrendünk. Az ész tehát itt nem sokat ír elő az érzelmeknek, szó sincs erről.
Így például nem igaz, hogy nincs ebben a rendszerben szabadság. Dehogy nincs: az érzelmeink, az értékrendszerünk szabadsága szinte teljes (majd teszek néhány meggondolást). Szabadok vagyunk abban, hogy a paradicsomot, vagy a karfiolt szeressük, vagy a gyerekeket vagy a zenét. Amiben a modell betartása nem ad szabadságot, az az, hogy butaságot csináljunk. De azt hiszem, ez nem baj, én legalábbis szívbaj nélkül lemondok a butaság csinálásának szabadságáról, és az összes meggondolásom alapfeltevése ez. Aki ragaszkodik a butaság szabadságához, annak nincs miért az értelem szerepéről gondolkoznia, vagy egyáltalán bármiről gondolkodnia. A modell tehát azt mondja: nem butaság azt szeretni, amit szeretünk, de ha ez meg van, akkor érdemes minél okosabb döntéseket hozni a beteljesítésére. Az érzelmeink tehát szinte teljes szabadságot kaptak, de abban nem kaptunk szabadságot, hogy önmagunk és pont ezen érzelmeink ellenségei legyünk azzal, hogy butaságot csinálunk. Aki ragaszkodik ahhoz, hogy butaságot csináljon, és önmaga ellensége legyen, az természetesen nem fogja magára nézve ezeket irányadónak tekinteni, felesleges elolvasnia gondolataimat.
Az merülhet fel az olvasóban, hogy ez a modell végül is kidobja az erkölcsöt az ablakon, amikor az érzelmeket szabad paramétereknek tekinti, amiben semmiféle észbeli meggondolás nem érvényes. Így például a bűnözés ellen nem szól semmit. Nos akkor gondoljuk meg mégis, milyen meggondolások alapján mondhat az ész valami erkölcsi megfontolásokat az érzelmekre.
Abból indulhatunk ki, hogy a cél a boldogság maximalizálása, másrészt pedig, hogy a világ összefüggései adottak. Mondhatjuk tehát, hogy ezekhez az adott összefüggéshez olyan érzelmeket keresünk, amik jól maximalizálhatóak. Olyan értékrendszert, amivel jól lehet élni. Ha ezt teljesen végig akarnám vinni, akkor azt kapnánk, amit nagyon is tagadtam: hogy az ész mondja meg, mik legyenek az érzelmek. De nem akarom teljesen végigvinni. Ugyanis egyrészt úgy sem működik, másrészt ez a szempont úgy sem korlátozná be az érzelmeket túlságosan. Hiszen bizony egy zenész a zene szeretetével ugyanúgy magas boldogságot érhet el, mint egy óvónő a gyerekek szeretetével. Aztán függ ez alkattól is. És az emberben egy csomó érzelem egészen mélyen van.
De mondjuk bizonyos meggondolásokat tehetünk. Például, ha valakinek társadalomellenes céljai volnának, akkor az a társadalmi összefüggésekkel, más emberek akaratával ütközik, s így nehezebben oldható meg. Például ha valaki a lopást szereti, akkor sajnos könnyen lecsukhatják. És hacsak nem szereti a raboskodást, ez nem lesz jó neki. Valószínűleg könnyebb lesz neki lemondani a lopásról, mint megszeretni a raboskodást.
Erre utaltam, hogy vannak bizonyos érzelmek, amelyek mélyen bennünk vannak: a szabadság, az élvezetek, a társaink szeretete, elismerése. Ezek megváltoztatását nem nagyon érdemes fontolni, ez egy adott emberi dolog inkább. De ehhez választhatunk zeneszeretet, vagy gyerekszeretetet, paradicsomot, vagy karfiolt. Ez elég szabad. S nem is tudatosan választjuk, hanem így születünk, így alakulunk. Ez így rendben van.
Ha egy kicsit visszatérünk a lopáshoz, akkor valószínűleg nem is a lopás az az érzelem, amit a tolvaj szeret. Talán inkább a pénz, a gazdagság, vagy amit abból vesz magának, vagy talán az izgalom, az ügyesség? De ha ez így van, akkor van ezeknek az érzelmeknek jobb kielégítési módja, és akkor nem is az érzelmekkel van itt a gond, hanem azzal, hogy ez az ember nem gondolta meg jól, nem jól optimalizált. Hiszen pénzt lehet keresni máshogy ügyességgel törvényesen is, mondjuk bűvészként, azaz az adott társadalmi összefüggésekben várhatóan jobban. Ez nem teljesen biztos, függ a társadalmi viszonyoktól. Azonban ha azt s hozzá tesszük, hogy egy tolvaj is valószínűleg szereti az emberek szeretetét, elismerését, akkor összességében már nagyon valószínű, hogy nem jó ez a program, hiszen tolvajként kevésbé szeretnék, kevésbé vív ki elismerést, mint mondjuk bűvészként.
Tehát érdemes meggondolni, hogy azok az érzelmek, értékek, amelyeket magunkénak tudunk, nem mutatnak-e túlságosan ellentétes irányba. Ha így van, az optimális megoldása kielégítésükre nem lesz túl jó. De addig is, a fejünket nem veszthetjük el, az optimális megoldást kell követni. Közben megpróbálhatjuk rendbe tenni az érzelmeinket, hogy ne hozzanak minket ilyen lehetetlen állapotba.
De azt hiszem, hogy igazából az igazi, alap érzelmeinket kell felkutatnunk. Ha letisztázzuk az érzelmeinket, azok egészen biztosan nincsenek ennyire ellentmondásban egymással. Inkább az eredeti érzelmekre rárakódott rossz megoldás, az ahhoz fűződő érzelem az, ami bajt okoz. Az eredeti, tiszta érzelmek jó kibontása az nem.
6. Kompromisszum?
Két olyan dolog közt, ami összeegyeztethető, kár kompromisszumot kötni. S hogy ne csak állítsam, hanem illusztráljam is, micsoda jelentsége van ennek, álljon itt ismét egy példa. Képzeljük csak el, ha volna egy tevénk és egy jegesmedvénk, valamint egy hűtőházunk és egy szaunánk. El kell döntenünk, hogy hogyan helyezzük el az állatokat. Így gondolkodunk: a hűtőházban nagyon hideg van, a szaunában iszonyatos meleg. Az egyikben megfagynának az állatok, a másikban megsülnének. Ráadásul a medve megtámadhatja a tevét, nem szabad egy helyre helyezni őket. Rendben van, mondjuk, kössünk kompromisszumot, és váltogassuk a két állatot: mondjuk öt percenként cserélgessük őket. Így egyik sem szenved sokat.
Hát igen, nem olyan szörnyen vészes. Kiegyensúlyozott, a szélsőségeket kerülő megoldás. A legrosszabbat sikerült elkerülni. No de a legjobb megoldást is, micsoda kár. Hiszen ha mindegyik állatnak felismerjük a megfelelő helyét, akkor gond, veszekedés nélkül a legjobban érzik magukat, és nem is vesznek össze. A tevét betesszük a szaunába, a medvét pedig a hűtőkamrába.
A megoldás alapja az, hogy kiderült, a medve és a teve, bár különbözik, igényük ellentétesnek tűnik, de éppen hogy más területhez tartoznak, és így nagyon is jól elférnek egymás mellett, sőt, kiegészítik egymást. Egész egyszerűen, mert más az „illetékességi területük”. Mindkét állatnak megvan a maga helye, és ha helyére tesszük, akkor minden optimális, és nem kell kompromisszumot kötni. Szóval, ha sikerül eloszlatni azt a mítoszt, hogy összeegyeztethetetlenek, és hogy mindenképpen kompromisszumot kell kötni, akkor meg lehet gondolni, nincs-e olyan megoldás, ahol mindennek meg van a helye, és ha ezt sikerül megtalálni, nem is kell kompromisszumot kötni, annál jóval optimálisabb megoldást találtunk.
Az érzelem és értelem kérdésében ez nem ilyen sematikus, viszont a két illetékességi terület még inkább elkülönül, ahogy azt láttuk. Két terület nemcsak, hogy diszjunkt (nem átfedő), de merőleges: egészen más „dimenzióban vannak”. Egész más az érzelem és értelem szerepe, illetékessége az életben, ezek nem csak hogy átfedik, de pótolhatatlanul nélkülözik egymást egy teljes életben. Olyan ez, mint a hűtőház és a X. század: nemcsak, hogy nem fedik át egymást, de egészen más dimenzióban vannak: az egyik egy épület, a másik egy korszak.
7. 7. Kitérő: matematikai modell
Most egy formalizált modellt próbálok adni az életre, mint optimalizációs feladatra (azaz nem az életre mint mindenre). Aki nem otthonos annyira a matematikában, annak nem fontos megértenie ezt, lényegében e nélkül is érthetőek a gondolataim. azonban a pontosabb megértéshez ez nem árt, érdemes foglalkozni vele annyit, hogy megértse az olvasó. A későbbi fejezetekben fogok utalni a modell egyes részeire. A fejezetek e nélkül is érthetőek, tehát ezt a matematikai részt át lehet ugrani. Azonban az utalások pontosabb megértést tesznek lehetővé.
Az életben bizonyos döntéseket kell hozni, ezek a döntések kifejezhetőek logikai vagy valós változókkal. a döntéseket kifejezetten olyan szintre kell hozni, hogy ennyire egzaktak legyenek. Vagy igen-nem logikai döntések, vagy pedig mennyiségi döntések. Ezen változókat egységesen jelölöm egy vektorba foglalva:
x=(x1, x2…xn), xiÎR vagy xiÎ{0,1}
Itt leegyszerűsítem a feladatot, feltételezve, hogy egyszerre véges sok döntést gondolunk át. Valójában időben folytonosan döntünk, és érdekes kérdés, hogy véges vagy végtelen, esetleg folytonosan végtelen sok dologról-e. Az időbeliséget időbeli függvényekkel lehetne modellezni, és inteigrálni kellene időben a célfüggvényt. Aki ezt érti, úgy is tudja, hogy mire gondolok, aki nem, azt ezzel nem szeretném megzavarni.
A másik oldalon a boldogságot szeretnénk maximalizálni (avagy időfüggvények esetén ennek időbeli integrálját.)
Ez a boldogság attól függ, hogy mi történik velünk, illetve, hogy ezeket hogyan értékeljük. A velünk történtekről feltételezzük, hogy kiemelhető egy véges sok változóval leírható rész. Ezek a változók megint csak lehetnek valósak vagy logikaiak.
y=(y1, y2…ym), yiÎR vagy yiÎ{0,1}.
Az értékek-rendszerünkből pedig szintét kiemelhető egy releváns véges rész:
e=(e1, e2…ek), eiÎR
Legegyszerűbb esetben a boldogság a történések és azoknak értékeinek szorzatösszege lenne.
De valójában ez bonyolultabb, sem szeparálhatóságot sem linearitást nem kell feltételeznünk. Legyen egy a boldogságot értékelő b függvényünk, amelynek változója e és y: b(e,y).
Ugyanakkor a történések és döntések között is kell, hogy legyen egy kapcsolat, hogy a modell kerek legyen. Azt, hogy a döntéseink milyen történéseket eredményeznek, a világ összefüggései határozzák meg. Legyen ez a függvény, ami mindezen összefüggéseket tartalmazza y=y(x).
Az optimalizálási feladat tehát:
y=y(x),
max b(e,y),
ahol e, y, es b adott, és x változóban keressük a maximum helyet.
Azonban, ha y stochasztikus, azaz vagy nem determinisztikus a világ, vagy nincs róla determinisztikus összefüggésünk, hanem csak valószínűségi, akkor még összetettebb a helyzet. Valójában ez a helyzet, hiszen információhiány és a megismerés tökéletlensége folytán még abban az esetben sincs determinisztikus összefüggésünk, ha a világ egyébként az volna.
Így y valószínűségi változókat eredményez, azaz y változók valószínűségiek, hasonlóan b eredménye is, és ennek várható értékét maximalizáljuk.
y=y(x),
max E(b(e,y)),
ahol E várhatóérték.
Természetesen a modell analitikusan és numerikusan is általában megoldhatatlan. Más konklúziók céljából fogalmaztam meg.
8. Szereptévesztések
Fontos, hogy a fenti modellben az értelmi és érzelmi részt tisztán külön tartsuk, és ne keverjük össze! Így például a világ megismerésébe fontos, hogy ne vigyük bele az érzelmeinket. Tehát a világ összefüggéseit az érzelmektől mentesen ismerjük meg. Egy összefüggést akkor is helyesen kell, hogy lássunk, ha azt nem szeretjük. Inkább azt kell majd kitalálni, hogy figyelembe véve az adott összefüggést, hogyan cselekedhetnénk, hogy megvalósuljon az, amit szeretnénk.
Például ha egy férfinek tetszik egy hölgy, akkor alapvető, hogy megismerje, hogy a hölgynek vajon tetszik-e ő. Namost ezt érzelmeitől mentesen, objektíven kell feltárnia. Ha ebben az érzelmei befolyásolják, akkor férfi azt fogja hinni, hogy nagyon tetszik a hölgynek, mivel azt szeretné, hogy így legyen, holott ez lehet, hogy nem igaz. Ezzel rövid úton megoldotta az optimalizálási feladatot, hiszen e szerint semmit nem kell különösebben tennie: a célt elérte. Csakhogy a megoldásának a valósághoz semmi köze. Így a valóságban kudarcot fog vallani.
Ezzel szemben ha objektíven méri fel a helyzetet, akkor látja, hogy a hölgy tetszését nem nyerte el. Ekkor a helyzet pontosabb felmérése után végiggondolva a modellt, döntést tehet. Ha az érzelmei erősek, nagy súlyúak, lehet, hogy úgy fog dönteni, hogy megéri megpróbálni elnyerni a hölgy szimpátiáját, és ennek módját kell megkeresnie. De lehet, hogy úgy dönt, hogy ez túl fáradtságos, túl kockázatos, nem éri meg. Mindenképpen jobban jár azonban így, mint egy önbecsapással.
Matematikailag ez azt jelenti, hogy y legyen független e-től. y-nek a valós világhoz kell minél jobban közelítenie, hogy a becslése y-ra minél jobb legyen. Ugyanis y csak egy elméleti történés, amely nem feltétlenül egyezik pontosan a valós történéssel, jelöljük ez utóbbit y*-gal. A valódi boldogság inkább b(e,y*), mint b(e,y). Ha tehát azért, mert az érzelmeink eltorzítják y-t y* jelentősen különbözik y-től, akkor nem leszünk boldogok, hanem becsaptuk magunkat azzal, hogy érzelmeinket arra használtuk, amire nem kellett volna.
Természetesen előfordulhat, hogy érzelmeink a megismerésünket annyira eltorzítják, hogy nem érzékeljük a valós világnak y* részét sem. Így lehet, hogy mindhalálig azt fogjuk hinni, a hölgy szeret minket, és ebben ringatva boldogok leszünk ekkor kivételesen b(e,y) a meghatározó. De ez elég valószínűtlen, valahol ki fog derülni a dolog, például, ha a hölgy a fejünkhöz vág egy lábost. arról már elég nehéz becsapni magunkat. Ha ezek után is azt hisszük, hogy szeret minket, az ütés az azért fáj, és olyan boldogok nem leszünk.
Nagy önbecsapás tehát, ha Saint-Exupery gondolatát elhisszük: „Jól csak a szívével lát az ember.”. S hasonlóan, ha a hit Pál gondolata szerint: a remélt dolgok valóságába vetett meggyőződés, akkor az is önbecsapás. Csak olyan értelemben, és addig működik, ha a valóságról alkotott elképzeléseinket a remény (érzelmeink) abban is befolyásolja, amit a boldogságunkat meghatározó valóságként érzékelünk, azaz y*-t. Tehát a remény teljesen elvakítja a realitás-érzékünket, és azt fogjuk hinni valóban, hogy beteljesültek, akkor is, ha nem. De láttuk, hogy ez valószínűleg hamar lebukik.
Az értelem feladata egy tárgy (ami lehet a külső világ, vagy önmagunk is) megismerése, az érzelmek pedig a világhoz (önmagunkhoz) való viszonyt határozzák meg. A kettő teljesen más dimenzióban fekszik. Ha a világról szóló ismeret egy tény, akkor az érzelem az ehhez való viszonyulás, azaz egy reláció amelynek egyik változója a tény.
9. Értelem és érzelem a kommunikációban
Egy hasonló szereptévesztés van az emberek kommunikációjában. Ez a téma kicsit független az optimalizálástól, és elég nagy téma, ezért vettem külön.
A kommunikációnak, s most elsősorban beszédre gondolok, több funkciója is van az ember életében. Ezek közül kettő az érzelmek kifejezése, és az ismeretek átadása. Azaz itt az érzelem és értelem megnyilvánulása.
Sajnos az ember e két funkcióra nem fejlesztett ki külön eszközt, mindkettőt beszéddel kívánja megoldani. Ugyanazzal a nyelvvel, ugyanazon szókészlettel és nyelvtannal. Mennyivel egyszerűbb volna, ha egy külön médium, eszköz, vagy legalább külön nyelv lenne az érzelmekre, és egy az információk közlésére. Például ha érzelmeinkről ruházkodásunkkal, ismereteinkről beszéddel, vagy ismereteinkről írásban, érzelmeinkről szóban beszélnénk, vagy érzelmeinkről csak franciául, az ismereteinkről csak latinul beszélnénk. Vagy még az is elég egyértelmű volna, ha érzelmeinkről csak óhajtó mondatokban, információról pedig kijelentő és kérdő mondatokban beszélnénk.
Sajnos nyelvünk nem ad ilyen egyértelmű eszközöket. Érzelmekről és ismeretekről ugyanúgy kijelentő módban beszélünk. a költő és a tudós egyazon nyelven beszél, és legfeljebb stílusban különböztethető meg. a költő olyan metaforákat használ, amelyek ismeretként túl abszurdak volnának, így tudjuk, hogy nem szó szerint kell érteni őket, azaz a költő kifejez, nem közöl. De van, amikor ez nem egyértelmű. Például vallásos szövegekben metaforikus stílust használnak, ugyanakkor nagyon is komoly ismeretként gondolják, azaz úgy gondolják, hogy ismeretet közölnek. Nagy viták voltak és vannak arról, hogy egy-egy állítást szó szerint, vagy átvitt értelemben kell-e érteni. Vajon ezek igazságok, vagy az életérzés kifejezései? Vajon Ádám és Éva története szó szerint értendő történet, és ismeret, vagy metaforikus, átvitt értelmű ismeret, s ha az, akkor pontosan hogy kell érteni? Avagy csupán a kor emberének életérzésének, felfogásának közvetítője?
De vehetünk köznapi példákat is. „Büdös kurva” fakad ki egy férfi. Vajon azt akarja mondani, hogy a hölgy rossz szagot áraszt magáról, és prostituáltként dolgozik? Ez egy tény megállapítása volna, s vagy igaz, vagy hamis. Vagy pedig azt akarja mondani a férfi, hogy csalódott és haragszik a nőre? Ez az érzelem kifejezése volna, és mint ilyen nem vita tárgya, hiszen a férfinak a nőhöz való jelenlegi hozzáállását nyilatkozza csupán ki. Nem feltétlenül jelent a nő szagára és foglalkozására nézve tényállítást. Kár volna, ha ez esetben erről kezdenének el vitatkozni.
Valószínű az utóbbi eset, ami elég sajnálatos, ugyanis a mondat stílusára nézve egyáltalán nem alkalmas. A mondat stílusa inkább a tényközlésnek felel meg. Hiszen egy állítás, ami egyáltalán nem abszurd, lehetne igaz is. De ha a férfi nem tényközlésnek érti, akkor nyilván nem igaz, és nagy sértés a nőnek.
Érzések kifejezésére alkalmas az olyan stílus, ami nagyon világosan jelzi, hogy erről van szó. Például egy vers formailag jelzi ezt. Egy olyan metafora, ami teljesen abszurd, szintén elég egyértelmű. De baj van az olyan metaforákkal, amelyek nem eléggé abszurdak. Ne felejtsük, egy feltételezés abszurditása az ismereteinktől is függ. Newton korában egy olyan mondat, hogy „és a csillagok fénye elgörbült” hamis, és annyira elképzelhetetlen, hogy talán az illető érzelmeinek kifejezésének lehetett volna gondolni. Ma inkább a hely gravitációs tulajdonságaink a leírása.
Ezért a metafora nagyon is veszélyes eszköznek tűnik. Alkalmasabb a hasonlat, ahol az „olyan, mint” kifejezés jelzi, hogy hasonlatról van szó, ami szubjektív látásmódot, érzelmeket fejezhet ki.
A helyzetet bonyolítja, de megoldja, hogy az érzelmekről is lehet ismeretközlően beszélni. Az érzelmeket nem csak kifejezni lehet, hanem ha jól ismerjük magunkat, akkor pontosan lehet róla beszélni. Az illető férfi, ha kicsit értelmesebb, és tudatos, ismeri magát, azt mondhatja, hogy „csalódtam, és haragszom rád”. Hozzáteheti, hogy „ennek oka, hogy hűtlen vagy, amit nem szeretek”.
Ez azért jobb, mert az érzelmek is pontosabban fogalmazódnak meg, nem fogják félreérteni egymást a felek. Érdemben lehet megbeszélni a dolgokat, és nem beszélnek annyira el egymás mellett.
Ez láthatóan megint nem az érzelmek korlátozása, hanem a beszéd racionalizálása. Az érzelmeket egyébként teljesen félreérthetetlenül lehet kifejezni más eszközökkel: művészettel.
10. Lehet-e szenvedélyes, aki racionális?
Még mindig azt a gondolatot „hallom az olvasó fejében”, hogy „ej ej, de hát hol van itt az érzelem, a szenvedély?”. Tegyünk még egy kört ebben a kérdésben.
Mondjuk biztos sokan kifakadnak, hogy „de hát egy racionális emberben semmi szenvedély nincsen”. Hát mondjuk ha az embereke nézzük, akkor lehet egy ilyen képünk. Az emberek valóban vagy nagyon szenvedélyesek szoktak lenni, de hát ők nem igazán észemberek. aki pedig igazán racionálisnak számít, az egészen unalmas, és semmi spontaneitás nincs benne. Miért van ez így?
Pontosan azért, mert az emberekben a kompromisszum modell él: vagy értelem, vagy érzelem, a kettő ellenség. az egyik csak a másik rovására erősíthető. Ezt gondolják az emberek, s ezért többnyire ilyenek is. Van, aki racionálisabb, de ezzel együtt elnyomja az érzelmeit. Nincs bátorsága talán, hogy átlássa, kezében társa az életét szabad érzelmekkel. Talán azt hiszi, hogy az érzelmek ellenségei, mert annyiszor becsapták, úgymond. Persze nem az érzelmei csapták be, hanem rosszul használta őket. Emiatt például gátlásos, antiszociális, mindig mérsékelt, unalmas, kiszámítható, nincs benne spontaneitás, meglepetés.
Vagy van egy érzelmekkel teli ember, aki teljesen szenvedélyes, de hát csak azért, mert alig-alig gondolkodik. s érzelmeinek adott terepet teljes életében. a gondolkodást nem is értékeli.
Pedig mindkét esetben a dolgok nincsenek e helyén, és akkor sincsenek, ha csupán kiegyensúlyozzák őket. Olyan ez, mintha összekavarnánk cukrot, borsot, mustárt, sót, húst, zöldséget, rizst és tésztát, azzal, hogy az élethez minden kell. No persze ezekből az alapanyagokból egy fenomenális étel készíthető, ha minden a helyén van. Egy sok fogásos lakoma. De ha csak kiegyensúlyozottan összekeverjük, akkor nem lesz más, csak moslék. Nem csak a jó arány a fontos, hanem a jó struktúra is, az elrendezés.
Nos így egy ideális ember racionális a valóság megismerésében. Itt az eszében bízik. Ugyanakkor bátran bízik az érzéseiben, amikor ésszel értékelhetetlen dolgokat kell értékelni. Bátran választ érzelmi alapon, ha az esze azt mondja, hogy mindegy. Így például kedvenc zenéjét szívből választja, s nem észből, mert az eszünk szerint számos zeneszerző és együttes egyaránt kiváló, és nem lehet belőlük egy kedvencet kiválasztani. Az érzéseink viszont erre alkalmasak.
Ez az ember lehet szenvedélyes Beethoven rajongó, de úgy, hogy közben az esze tudja, hogy ez szubjektív, és eszében sincs azt gondolni, hogy Mozart rosszabb zeneszerző. Vagy lehet szenvedélyes Fradi drukker, de eközben tudja, hogy a többi csapat is lehet jó, és nem érdemes „leanyázni” emiatt a drukkereit.
Egy ilyen ember szenvedélyesen szeretheti azokat a dolgokat, amiről tudja, hogy tényleg érzelemnek való kérdések. Rajonghat az orrszarvúkért, de tudja, hogy a többi állat semmivel sem kevésbé különb, lehet szenvedélyes barlangász, miközben a többi sportot egyáltalán nem fitymálja le.
Egy ésszerű emberben az érzések ugyanolyan erősek lehetnek, s nem kell sem gátlásosnak lennie, sem szenvedélymentesnek. Egy fontos különbség van, hogy az érzései nem a világ megismerésének, eszközei, hanem a világ tényeihez való szubjektív viszonyulásának eszközei.
Az érzések nem azt mondják meg neki, hogy „na ilyen a világ, ezt tudom róla”, ezt az esze mondja meg, ehelyett azt mondják, hogy „ez a tudott dolog számomra ilyen értékes, így viszonyulok én hozzá”. S az individualitásunk a világhoz való speciális viszonyulás, amely viszonyulást megkülönböztetjük a világról való ismeretünktől.
11. Spontaneitás
S lehet egy racionális ember spontán is. merthogy az eszünkkel úgy sem határozhatunk meg mindent aprólékosan. Időnként annyira egyenlően jó megoldások vannak, hogy észből úgy sem tudnánk határozni. Például, hogy színházba menjünk, vagy koncertre. Hát nem mindkettő jó? Akkor lehet spontánul dönteni. Persze akadhat ezután szervezési rész is, amit már ésszerűen kell megtenni. Az már nem jó, ha mondjuk a barátunkat a színházba hívjuk, aztán spontánul nem megyünk oda, hanem a koncertre.
Vagy mondjuk, ha a Margit szigeten táncolni támad kedvünk a fű közepén, akkor az eszünk egyáltalán nem mondja azt, hogy ez butaság. ami ebben gátlásossá teszi az embert, az nem az esze, hanem a szokások, a „mit fognak szólni az emberek” félelme, ami mint ahogy a megnevezés is mondja, érzés. De eresszük szabadon az érzéseinket, hát lesz nekünk ebből bajunk? Nem. Nos akkor miért is akadályozna meg ebben bennünket az ésszerűség? Egyáltalán nem. Inkább csak ráfogják.
Igazából a racionalitás nem köti gúzsba az érzéseket. Meghatározza a feladatukat, nem engedi, hogy kárt tegyenek bennünk. De ezen belül jóval nagyobb szabadságot nyerhetünk, mint egy átlagos nem racionális ember. Aki igazán átlátja az életet, az látja, hogy milyen módon eresztheti igazán szabadon az érzelmeit úgy, hogy ne kelljen félnie, ne legyen baja. Ez az ember sokkal szabadabb, nem lesznek felesleges előítéletei, gátlásai, mert tudja, hogy az érzelmek szubjektív, szabad dolgok.
Az érzelmeknek és a spontaneitásnak van egy kicsit más szempontból vett szerepük is. Ezt már félig említettem is. Sokszor az eszünkkel nem tudnánk dönteni egy kérdésben. Például egy boltban vagyunk, és ott vagy jobbra egy mosópor, balra egy másik. Egyikről sincs ésszerű ismeretünk, s mindkettő ugyanannyiba kerül. Mit csináljunk? Döntünk hirtelen hangulatból, spontán módon: vesszük a kéket, a jobboldalit, vagy bármi más érzelmi szempont alapján. Ha nem volnának érzelmeink, ott állnánk a végtelenségig, döntésképtelenül. Olyan ez, mint a számítógépekben a véletlen szám generátor: van, amikor kell egy véletlen szám, mert determinisztikusan nem lehet dönteni, vagy az nem alkalmas. Ilyenkor a gép vesz egy véletlen számot. Hogy hogyan, ez itt most nem lényeges. Az érzelmek ilyen véletlen szám generátorként is funkcionálnak.
Van, amikor ez a szerep kicsit keveredik az ésszel: például nem árt, ha nem az utolsó emberbe leszünk szerelmesek. Érett ember olyan valakibe lesz szerelmes, aki azért illik hozzá. De másrészt nem tudnánk aprólékosan végigelemezni mindenkit, és az is fontos, hogy egyvalakihez kivételesen erősen kötődjünk. Ez nálunk evolúciós tényező volt. Így hát az ésszerű döntést az érzelmek is megtámogatják és erősítik.
Ha van két egészen jó lány, akkor az nem volna jó, ha határozatlanul ott toporognánk közöttük, végül mindkettő faképnél hagy minket két szék között a földre esünk. Van, amikor szinte mindegy, hogy melyiket válasszuk, csak válasszunk. Ilyenkor jó, ha az egyikbe egyszerűen beleszeretünk.
Ismeretes játékelméletből, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a determinisztikus stratégia nem a legésszerűbb. Egyenesen katasztrofális, vagy legalábbis rossz megoldást ad. A megoldás a vegyes stratégia, ami véletlenszerű választás bizonyos valószínűséggel. Az érzelmek ezt a vegyes stratégiát valósítják meg. Teljesen az ésszerűség jegyében.
12. Hogyan „élnek az emberek”?
Ha mindez elég világosnak tűnik, akkor persze kérdés, hogy van-e ennek értelme olyan értelemben, hogy van-e mit tanítani az embereknek? Talán olyasmit mondtunk itt el, amit „mindenki tud” és mindenki kamatoztatja is életében. Nos, mennyire van ez így?
Tapasztalataim szerint az emberek túlnyomó többsége érzelem központú, konkrétan, az érzelem játszik döntő szerepet, az értelem rovására. az emberek többsége érzelmi alapon értékel megismerésbeli kérdéseket. Például nem UFO hívő, de nem azért, mert erre megfelelő objektív alapja van, hanem mert ez olyan érdekes. Vagy ilyenek a vallások összessége. Vagy egy politikus döntését elítéli, mert unszimpatikus, a döntést magát nem is tudja értelmesen meggondolni. Vagy mondjuk fanatikusan védi a mókusokat, akkor is, ha azok már túlszaporodtak, mert olyan aranyosak (valójában a mókusok csak külsőre aranyosak, jellemük kb. ugyanolyan agresszív és önző, mint a patkányoké).
De ami ennél nagyobb probléma, hogy hisztisen, szeszélyesen, kiszámíthatatlanul viselkednek. Szenvedélyes és értelmetlen veszekedésekbe bocsátkoznak, aminek semmi értelme, mert nem ésszerű vita. A kapcsolataikat tisztán érzelmi alapon irányítják, amitől azok kuszák, átláthatatlanok sok-sok szenvedést okoznak maguknak és másoknak. Nem látják át ezeket a kapcsolatokat, alig fejlődnek benne, a kudarcokból nem tanulnak, inkább bekeserednek.
Ugyanakkor ezek az emberek általánosságban egyetértenek azzal, hogy a bölcsesség fontos. De a bölcsességet is valami misztikus dolognak gondolják, sokszor azt hiszik, hogy az megvásárolható egy könyvben, vagy egy keleti tanfolyamon. Pedig ez a bölcsesség egyszerűen a gondolkodás szeretete, annak állandó alkalmazása.
Ezek az emberek a gondolkodást valójában fárasztónak érzik, s ezért is akarják megvásárolni, tanfolyammal kiváltani. Az állandó gondolkodást okoskodásnak, szükségtelennek tartják. Valami olyasmi elképzelésük lehet, hogy egy érzelmes életet egy kis keleti bölcsességgel lehet vegyíteni, és az működik. Azt valahogy nem látják át, hogy az élet olyan összetett, hogy szükség van a gondolkodás állandó gyakorlatára. Nem lehet pár recepttel ezt kiváltani. Pedig ha ezt megkérdezzük tőlük, akkor érdekes módon ezt is tudják. Sok elvet, bölcsességet tudnak, csak valahogy az összefüggések teljességét nem látják át, nem látják, hogy a dolgok komolyan összefüggenek: akinek nem mindennapi gyakorlata a gondolkodás, az nem lehet bölcs, mert nincs eszköze a naponta új és új formában megjelenő problémák megoldására. Nem látják, hogy önmagukkal tesznek kárt, hogy a logikának fittyet hányni érzésben jó lázadás, de végül ők szenvednek tőle. Ők kapnak kevesebbet az élettől.
Miért van ez? Ha ezek az emberek is oly sok mindent tudnak, hogy nem áll ez össze? Azért, mert az ésszerűségük gyenge, nem tud elég következetes lenni, nem viszik végig a konklúziók teljes, sokszor kíméletlen levonásáig. Jellemző az, hogy a gondolkodást valamilyen korlátozott eszköznek tartják, amit részben lehet alkalmazni. Azt nem látják, hogy a parciális ésszerűség nem ér semmit, esetleg rosszabb s (pl. „zseniális gonosztevők”). Általánosságban is jellemző egy rövidtávú gondolkodásmód: az érzelmeket azért részesítik előnyben, mert azok rövid távú előnyt jelentenek. Míg a gondolkodás rövidtávon esetleg fáradtságot, szenvedést is jelent, hiszen a kíméletlen valósággal szembesíthet minket. A naiv érzelmesség rövidtávon jól esik, hosszú távon ugyan szenvedést hoz, de ezek már olyan nagy összefüggések, amiket nem látnak át.
A hiányosság kevésbé gyakori típusa az ésszerű, de érzelmeiben halott ember. Ő rájött az ésszerűség előnyeire, a sok csalódás miatt esetleg. De a konklúziót túl szigorúan vonta le. Nem csak, hogy életét ésszerűen irányítja, hanem érzelmeit egyszerűen visszaszorítja. Kiégett vagy érzelemmentes, vagy gátlásos. Jelleme sem annyira karakteres. Ennek oka, hogy azt nem ismerte fel, hogy az érzelmeket nem visszaszorítani kell, hanem a megfelelő helyet találni meg nekik. az érzelmeket, ahogy láttuk a megfelelő helyen teljesen szabadjára lehet engedni.
Talán abban sem bíznak, hogy az elszabadult érzelmeiket eszük kordában tudja tartani. Talán nem is olyan erős az értelmük, csak úgy tudják életüket rendben tartani, ha érzelmeiket általuk kezelhető szintre nyomják le. Itt a bátorságból van kevés, túlzott az óvatosság.
Mindkét hibás életvitelre megoldást ad az elméletünk. Azzal, hogy nem az értelem és érzelem egyensúlyát jelenti csupán, hanem mindkettőnek a maga helyén maximális jelentőséget és lehetősége ad. A puszta egyensúly nem volna megoldás. Az érzelemorientált ember nem fogja értelmét erősíteni, ha azt hiszi, hogy ezzel érzelmeit szükségképpen el kell, hogy nyomja. A gátlásos ember pedig nem fogja az érzelmeit erősíteni, mert fél, hogy nem tudja kordéban tartani értelmével.
De ha az érzelemnek és értelemnek a maga helyét adjuk meg életünkben, akkor az érzelemorientált ember számára az értelem erősítése kiteljesedést jelent, anélkül, hogy valami jóról, az érzelmeiről le kellene mondania. A gátlásos ember pedig újraépítheti karakterét, érzelmi szabadságát anélkül, hogy félnie kelljen attól, hogy az érzelmei elharapózzanak életén.
13. Az ésszerű egysíkú?
Az ellenvetések egy része a körül forog, hogy ha valaki túl ésszerűen rendezi életét, az egysíkú. Úgymond egy szeszélyes, irracionális ember, főleg nő, az érdekes személyiség, van benne meglepetés, spontaneitás, kiismerhetetlen. A spontaneitásról már írtam, de most egy kicsit más szemszögből nézzük meg ezt, a kiismerhetőség, érdekesség oldaláról.
Egyrészt egy szeszélyes, irracionális ember esetében valóban érhetnek minket meglepetések, de ezek egyaránt rosszak, és jók. Egy ilyen ember nem csak érdekes, jó meglepetéssel szolgálhat, hanem megbízhatatlan is egyben. És a kellemes meglepetéseke nem érik meg a kellemetleneket szerintem.
A meglepetések tekintetében az az ideális, ha kellemes meglepetések érik az embert, de kellemetlenek, lehetőleg nem. Hogy ez lehetetlen? Azt hiszem nem.
14. A fokozatos megváltozás elmélete
Ha az érzelmeink úgy kívánják, meg kell változni. Ezek tulajdonképpen ellentétes érzelmek, amit észből meg lehet változtatni. Hogyan?
Elsőnek is el kell határozni, hogy megváltozunk. Kell az érzelmi ok, a motiváció, önmagunkért változunk meg, így nincs kire haragudni, neheztelni. Jobb lesz tőle.
A szilárd elhatározás, hogy megváltozok. De persze ez nem jelenti, hogy ez azonnal sikerül is. Tudatosan elhatározhatom, de tudat alatt vissza fogok esni. Ezért az elhatározás arról kell, hogy szóljon, hogy amikor észreveszem, tudatosodik, akkor rászólok magamra, és azonnal abbahagyom. Nincs kiskapu, ez tudatos, ez magunkét van, hogy jó legyen. azonnal, és teljesen abba kell hagyni. Aztán lehet, hogy megint visszaesem, és megint rá kell szóljak magamra.
A tudatalatti, az érzelmek lassan, de változnak, ebbe az irányba lehet őket változtatni. Így tudja az ész fokozatosan irányítani az ellentmondó, dilemmát okozó érzelmeket, miközben a legtöbb érzelmet szabadon hagyja. Fontos, hogy azok az érzelmek nem rosszak, hanem csak dilemmát okoznak, a többi érzelemmel nem harmonizálnak. Így nincs arról szó, hogy ne volna érzelmi szabadság.
15. A figyelmességi, becsületességi szintek
Becsületességben, figyelmességben szintek, eltérések vannak. „Mindenkinél” vannak bunkóbbak, és ha nem is ismerjük el, „mindenkinél” vannak figyelmesebbek is. Mindenki szeretné, ha ele figyelemsebbek lennének, és ne bunkók. Azt gondolhatnánk, hogy szelavi alapon, lehetünk bunkók, akikhez akarunk, és figyelmesebbek, akikhez akarunk. Mintegy kihasználva egyeseket, míg másokkal normálisan kooperatíven élünk. Hogy nincs annak semmi következménye. De van.
Igaz, simán sikerülhet egyszer valakit átverni, és közben másokkal becsületesen viselkedni. De valójában, aki át tud verni másokat, az benne van a jellemében. Mindenki egy szinten van, és ezt észrevenni fentebbről. Például aki nem gyakorolja, mert nem figyelmes mindenkihez, a figyelmesség egészen magas formáit, annak eszébe se jutnak az ilyenek, és így tűnik ez fel annak, aki magasabban van. Látja, hogy az illető szokása-e ugyanaz a szint, vagy sem. És így aki figyelmes, annak biztos nem jó pont, hanem erősen negatívum ez, ahogy egy közepesen figyelmes ember sem igen ismerkedne egy bunkóval. Így az, hogy nem gyakoroljuk a figyelemsség magas szintjét, feltehetően megfoszt minket attól, hogy valaha is tartósan jó arátok legyünk magasabb szinten figyelmes emberekkel.
16. A jó társaság körei
Megváltoztatni a világot nehéz. akkor minek is „jónak”lenni? Nem jobb-e inkább kihasználni a világot? Hiszen a jó viselkedés úgy sem nyeri el jutalmát.
Nos a világot megváltoztatni tényleg nehéz. És ha idegenekkel jó vagy, attól más idegenek nem lesznek jobbak hozzád.
De a szűkebb ismerőseid bizony jobban kölcsönösségen alapul: inkább olyanok veled, amilyen te vagy velük. Aki becsületes, az jobban becsületes barátokra lelhet. Aki nem, az nem valószínű. És a kapcsolat is olyan, amilyenné közösen alakítjátok. Ha becsületesen állsz hozzá, akkor elvárhatod, hogy ő is az legyen, és ez arátok közt működik (ha nem, akkor lehetőség van, hogy azt mondd, többé nem barát). Tehát a barátok kis köreiben létezik a kooperáció, és magasabb szintű kapcsolatot teremthet a magasabb szintű viselkedés.
Akkor az ideális az, hogy barátokkal becsületes, idegeneket meg kihasználni? Nem. Ugyanis az embernek egységes a jelleme. Aki idegent be tud csapni, az a becsületességnek nem lehet magas fokán. Aki idegenekkel mást „gyakorol be” az barátokkal is más lesz. Lehet ezt takargatni, megpróbálni a kettős életet, de a hatás megjelenik, valahol kibukik.