- Még hat napja maradt a nyolcból - mondta az egyik koldus.
- Hattal több, mint kéne - így a másik és
kiköpött.
A másik rápillantott, nem szólt. Minek beszélni
az efféle hülyével? - mondotta a tekintete. De nem mehetett
el sehová. Hiszen hová is ment volna a térről?
A két férfi aztán némán állt
tovább.
Február volt, és ilyenkor még Róma sem
meleg. A nap gyakorta szürke fellegek közé rejtezett a
múlt hetekben. Olykor hűvös szelek vágtak végig
a falak mentén. A Tevere partján a koldus gyerekek fázósan
húzták össze rongyaikat.
- Úgyis megégetik a disznó eretneket! - folytatta
a köpködő koldus. A másikat már nem érdekelte
a dolog, inkább arra figyelt, nem bukkan-e fel a téren valamilyen
uraság. Az olyanokat azonnal megismerte - mi több, megérezte!
Akárha szaguk lenne, persze finom illatuk, amely messzire terjed.
Akárha illatfelhőt tolnának maguk előtt, amikor haladnak
a sikátorban. Kivéve persze azokat, akik sohasem mennek be
semmiféle keskeny, gyanús utcába, éppen a pénzüket
féltve. És akik inkább gyaloghintón közlekednek.
Mert bár ez a jármű kezd kimenni a divatból,
azért a paloták felől fel-felbukkan néha. Az igazán
gazdagok pedig címeres hintóval közlekednek. A címer
nem csak büszkeségük és nemességük jele
- egyben jelzi azt a többi, nem oly gazdag, vagy szerencsés
úrnak, kik ők, és miféle nemzettség,
dicső család tagjai.
"Menjenek a fenébe a múltjukkal" - morogta a koldus.
Valaha szebb napokat is látott - mi több, szép éveket.
növendék volt, egy kis filozófiát is kóstolt.
Aztán elfogyott a pénze, amiben keleti kocsmák ledér
tündérei is nagy szerepet játszottak.
Álmai szertefoszlottak, amiért örökké
haragudott önmagára. Most is. Hát csak állt,
fiatal és majdnem eléggé erős ember lévén,
voltaképpen dolgozhatna is. Olykor megteszi, de szerfölött
ritkán. És mind ritkábban.
- Eretnek? - kapcsolódott be egy gyerek. Mert hát
itt voltak ők is, hol a tér egyik, hol a másik végén
bukkantak elő. Fürge a lábuk, lopnak ezt-azt, a piac
kereskedői nemegyszer botokkal hajkurásszák őket,
de utol nem érhetik.
- Mit tudod te, mi az?
- Hát afféle ember, ki megtagadja hitét. Vagy
szembeáll a... a... - a gyerek szép szavakkal akarta kifejezni
magát, de sehogyan sem sikerült megtalálni őket.
Ám így is okosabbnak tetszett a többinél.
Luigi, a koldus gyors pillantást vetett rá:
- Látom, vág az agyad. Kiféle vagy te?
- Koldusféle - nyelvelt a gyerek. Csöppet sem bízott
meg Luigiban, bár látásból ismerte már
a környékről. A Virágok Terén is eleget
látta.
- Bruno úrról van szó - mondta ekkor engedékenyebben
a férfi. - Ő az, akit az Inkvizíció tavaly
alaposan helybenhagyott.
A gyerek összerezzent az "inkvizíció" szüra,
ami nem kerülte el Luigi figyelmét.
- Látom, tudod, mit jelent - mondta csöndesen.
- Az apám - jegyezte meg a kisfiű és többet
nem mondott. Luigi sóhajtott. Ilyen időket élünk.
Ez a kölyök talán éppen azért lett koldussá,
mert apját a Szent Hivatal elé citálták. Ha
egyáltalán túlélte a kínzásokat,
ember már nem lett belőle. Ha túlélte... De
hát a többség odaveszik, vagy utána kivégzik
azt, ami belőle maradt. Hány ilyen élőhalottat
látott már? Nemegyszer éppen valamelyik téren
lobognak a máglyák. És mostanában majdnem minden
héten égetnek eretneket Rómában. Hiába,
a Pápa vakhitű. És a legnagyobb pusztítást
sohasem a gonoszak, hanem a jóban hívő, folyton azt
emlegető vakhitűek okozzák. A megszállottak.
- Halottál már Brunó úrról?
A gyerek most felnézett. Sovány volt irgalmatlanul, csak
két fekete szeme égett arca közepén. Mint két
kicsiny máglya.
- Nem, nem hiszem.
- Filozófus ő is, mint én - a koldus büszkén
kihízta magát. Egy pillanatra tényleg elhitte, amit
mondott. És olyan jólesett elhinni.
- Filo... micsoda? És az mit jelent?
- Olyan ember, aki mások helyett gondolkodik.
No, ezt aztán nem értette a gyerek. Mások helyett?
- Helyettem is? Nekem ugyan nem kell - rázta a fejét.
A koldus azon tüprengett, hogyan magyarázza meg neki.
A falak hideget árasztottak magukból, különösen
ilyenkor télen. Nagy néha csikordult egy vasajtó valahol
a távolban. Sohasem itt a közelben. És sohasem az ő
ajtaja.
Persze naponta egyszer azért hoztak neki ennivalót, de
amúgy nem háborgatták. Senkit nem érdekelt,
tud-e rendesen enni egy kézzel - hiszen azt a másikat össze-vissza
törték tavaly a kinzókamrában.
Giordano most is elmosolyodott. Félhomály volt itt, és
egyedül lévén, senki nem látta. De azért
mosolygott. Önmagához, önmagának. Önmagán.
" Látod, mire mentél?" - kérdezte. Gyermekkora
óta beszélt magához. Voltaképpen az olyan volt,
mintha ketten lennének. Az egyik az ego-ja, a másik az alterego-ja.
Ez a másik én hol rosszkedvű és borűlátó
volt - amikor az első jókedvű és magabiztos
- hol meg fordítva. A két ego rengeteget beszélgetett.
Minden papírra vetett filozófia disputáját
megvitatták azok ketten ott bent, a fejében, mielőtt
bármelyiket is papírra vetette. És minden kérdést
legalább két oldalról nézett meg, mielőtt
leírta vagy elmondta bárkinek is. Csak így lehetett
eléggé alapos a véleménye - bár így
sem sikerült mindig a dolog, belátta már.
- Mire mentem, mire mentem - háborgott hangosan. - Az, hogy
börtönben vagyok, semmit sem jelent. A Torre di Nova rácsos
ablakai sem választanak el semmilyen világtól.
- És a világ, amely elismerte volna tudós voltodat,
ha nem kezdesz bele felforgató eszmék hirdetésébe?
- Mi a felforgatás? - replikázott az ego az alteregonak.
- Nem én találtam ki, hogy Arisztotelésznek vége.
- Persze, most rákened Cusanusra---
- És Kopernikuszra.
- De ők matematikával dolgoztak, érted te ezt?
- Hogyne érteném.
- A világkép addig zárt volt, érthető.
A Föld a világ közepe, amely mozdulatlan. Mozog viszont
minden más, amiről bárki meggyőződhetik
egyszerűen a saját szemével, Mered-e tagadni, hogy
a nap reggel keleten kel fel, nyugat felé halad, majd ott nyugszik
le estefelé?
- Hagyjuk ezt, ezerszer elmondtam már.
- Ez volt a baj. Hogy elmondtad, sőt, leírtad. Hallgatnod
kellett volna.
- Mert akkor bölcsebb maradok, ahogyan a régi rómaiak
mondták...? Akik sokkal felvilágosultabbak voltak, mint ezek
a mai rómaiak?
- Hiába átkozod, a világ már csak ilyen,
de te ezt nem vetted figyelembe. És miért kellett a bajt
még tetézned is...?
- A világegyetemre gondolsz? Hisz, ha a Föld nem
a világ közepe, hanem annak csak egy kicsiny része...
mint egy hatalmas palota udvarán egy kutyaól... egy végtelen
nagy erdőben egy kis bokor...
- Ilyeneket nem kellett volna mondanod. Mindenki felhördült.
- Az ő bajuk. De legalább tudják végre
az igazságot.
- Kik tudják te szerencsétlen? Akik holnap ott lesznek
a téren és gúnyolódnak a sorsodon, aligha sejtik,
mi az igazság.
- Egyszer meg fogják tudni. És azt is, hogy a Föld
bizony messze nem a világ közepe, aminthogy a Nap sem az, bár
körülötte forgunk.
- No, ez a másik, amitől felhördültek a Szent
Hivatal urai.
- Akkor jó.
- Mi jó?
- Ha felhördültek, és ellenzik, és haragszanak
miatta - jó nyomon járok. Ez már majdnem biiztosan
azt jelenti, hogy igazam van. A világ nem olyan, ahogyan azt Arisztotelész
állította. Hisz azt is mondotta, hogy a légynek nyolc
lába vagyon. Nos, Arisztotelész vagy nem tudott számolni
hatig sem, vagy vak volt...? Merthogy a légynek hat lába
van. És ha akkor grög földön mégis így
lett volna, ez mára már nem érvényes. Bizonyn
nem ragadhatunk le ezer vagy létezer éves ostobaságoknál
csak azért, mert tisztelnii kell a régi tekintélyeket!
- Ha nincs új tekintély...
- De van!
- Netán te mondod meg, kicsoda? És enmagadat helyeznéd
előtérbe?
- Megérdemlem, nem?
- A máglyát, azt megérdemled, és azt kapod,
ha nem vonod vissza a tanaidat. A megbánásra szánt
nyolc nap éppen almúlott. Szerencséd, hogy adtak egy
kilencediket is! Tudod, hogy az ilyesmire még sohasem kényszerült
a Szent Hivatal.
- Végre én is kényszeríthetem őket
valamire...
- Csak ne nevess, ne diadalmaskodj! Hisz vesztettél!
- Úgy véled...?
A téren gyűlni kezdett a tömeg. Lesz mit nézni,
tudták jól. A jelek egyértelműek voltak. Már
kora reggel kihozták a szokásos kellékeket a Torre
di Novából. Két ökrösfogat ballagot be a
Campo di Fiori közepére, amikor még alig pirkadt. A
szürke égboltról ismét hiányzott a napfény.
A házak tömbbé olvadtak, a sötétség
- mintha az éjszaka még habozna, elmenjen-e vagy maradjon
- itt-ott lopakodott a házak mellett. Árnyékok születtek,
roppant lassan.
Kocsikerék nyikorgott. Fuvarosok zajongtak, bár a hűvös
levegő még tompította akaratukat. A tér egyik
sarkában volt egy fogadó, ott még csönd volt.
Bár a kéményből már szürke csík
kanyarodott felfelé. Az örökké álmos szolgálógyerek
fát vitt át az udvaron. Két szolgálólány
nagy vödrökkel indult a tér másik sarkába,
a kúthoz.
Az egyik szekérről levették a nagy faoszlopot.
Abruzzói fenyőszál volt, szép egyenes, bár
nem túl hosszú. Gazdagon csorgott belőle a gyanta.
Ez maga is úgy fog égni - jegyezte meg egy férfi halkan
- mint egy fáklya.
Szétrakták a rozsekütegeket. Volt belőlük
annyi, hogy embermagas halom lett az oszlop körül. Amelynek végét
- tudták már jól, hol kell keresni! - a kövezet
lyukába állították. A Campo di Fiori környékén
élők is tudták, mit jelent ez. Néhányan
álmosan néztek ki az ablakon, és a jobbérzésűeknek
azonnal kiment szeméből az álom.
Mások átkozódtak a foguk küzütt, sziszegve
káromkolták az eretnekeket és imádkoztak egy
sort. Vagy kettőt.
Két poroszló jött ráérős léptekkel.
Még korán volt, hát tudták, feladatuk nemigen
lesz. Legfeljebb az, hogy ügyeljenek a máglyára. Sok
errefelé a szegény ember, aki még egy-egy rőzseküteget
is ellopna, ha tehetné. Hát lándzsájukkal keményen
a hátukra vernének, ha ilyesmire vetemednének. De
nem fognak!
A reggel nagyon lassan, szinte kínlódva közeledett.
Fényt szült a vajúdó égbolt, gyenge kis
fényt. Olyan volt az a Februári nap, mintha nem is akarna
megszületni, elkezdődni. Kínlódást hoz
csak, jelezte így is.
- Ébresztő Brúnó mester!
Az ajtó megnyikordult. Besorjáztak a papok. Pontosan
olyanok voltak, ahogyan várta őket. Ilyenekre számított.
Jezsuiták, dominikánusok vegyesen, ezek az égőszeműek,
a vitatkozók; de akiket már nem lehet meggyőzni. És
jött velük néhány barát is a küzeli
kolostorból. Ezek szerepe a "vigasztalás" lesz.
Nem tudta türtőztetni kedvét. Mindig ilyen volt,
hát már a köszönéssel visszavágott:
- Nem alszom! Ezért azt mondom kéktek: jó reggelt
papok!
És mivel nem értették, jelentőségteljesen
megismételte:
- Jó reggelt, vagyis ideje felébrednetek! Nyíljonki
szemetek!
Végre felfogták:
- Szóval nem változtattál véleményeden?
- Miért változott volna a véleményem? -
kérdezett vissza. - Azért, mert éveken át nem
változott, aztán a kínpadon sem szóltam egyetlen
szót sem? És azóta is hallgatok? Sőt, nyolc
napi megbánási idő alatt sem változott a véleményem,
miért változott volna mára virradóra, az utolsó
éjszakán?
Maga hangsúlyozta a szót, ne legyenek kétségeik.
Pontosan tisztában van sorsával. És láthatták:
a dolog nem ébresztett benne félelmet, amire pedig nyilván
számítottak. Ez kissé meglepte amazokat:
- Nos, még gondolkodhatsz, bármilyen megátalkodott
is vagy.
- Az Űr kegyelme végtelen.
- Mi több, a Szent Hivatal is kész elnézni bűneidet!
Giordano Bruno a fejét rázta:
- Ha bűnös lennék, talán fontolóra
venném a szavaitokat, és a magas Inkvizíció
ajánlatát. De mivel erről szó sincs, hát
az ajánlat olyan, mintha nem is létezne. Különben
is, az Inkvizíciót az emberiség szégyenének,
mi több, bűnének tartom!
Felszisszentek és váltakozva próbáltak
győzködni:
- A tűzhalál kegyetlen dolog!
- Ráadásul nem volt igazad. A világegyetem nem
végtelen, a Föld pedig igenis a világ közepe. Így
hát amit anítottál, hamis.
- Hamis minden állításod, amit a teológiáról
és a papságról írtál és mondottál
volt, Bruno mester!
- Szapultad az egyházat...
- ...és annak papjait.
- Azt hitted, többet tudhatsz a világról, mint Arisztotelész?
- Netán többet, mint amit az Úr a maga végtelen
jóságával nekünk elárulni avagy megmutatni
akart....?
Bruno most már komolyabb volt:
- Úgy látszik, az Úr kiválaszt néhány
embert. Minden korban kiválaszt néhányat. Lehet, Nicolaus
Cusanus is ilyen volt? Vagy a másik Nicolaus - Kopernikusz? És
a kiválasztottat most Giordano Brunónak hívják?
Nem csodálkozott, hogy valóságos felháborodott
kórus tört rá minden oldalról:
- Istenkáromló!
- Te, kiválasztott?
- Ezért is bűnhődni fogsz, átkozott eretnek!
Bruno más hangon szólt:
- Köszönöm, hogy végre kimutattátok valódi
természeteteket. Éljen a jóság és a
megbocsátás, éljen a krisztusi szeretet és
türelem!
Nagy szégyenben maradtak. Csak pislogtak egymásra, és
még halk imájuk is elhalt. A két Jezsuitát
majd' szétvetette a harag.
Már nem is szóltak. A barátok viszont odaálltak
Bruno mell! No, nem mint hívei, hanem mint vigasztalói.
Hiszen azért küldte őket rendfőnökük.
- Feloldjuk a félelmet a haláltól!
- Csak az ostobák és a kishitűek félnek
a haláltól - vágta rá a filozófus. -
Márpedig engem nem lehet ezzel vádolni - a fehércsuhásokra
nézett : - Ki magam is dominikánus volnék, ugyebár.
Csönd lett.
Aztán a jezsuita elővont köpenye ujjából
egy pergamentekercset. Lassan, ünnepélyesen széthajtogatta.
Szigorú pillantást vetett a jelenlévőkre, majd
emelt hangon olvasta... volna.
De csak odáig jutott, hogy "Őszentsége a pápa
nevében...", Giordano máris közbeszólt:
- Hagyd ezt! Fölösleges vesztegetned az időmet.
- A te idődet...? De hát ez parancs! Fel kell olvasnom.
Az öreg tudós vállat vont:
- Érdekel-e az a szöveg, ha fél lábbal már
a túlvilágon vagyok, azt hiszed...? Majd mondd azt, hogy
felolvastad, de én, a megátalkodott, nem figyeltem rád.
- Hazudjak? - csattant a kérdés. Bruno mintha csak erre
várt volna, gúnyos mosollyal vágott vissza:
- Vagyis tedd azt, amit nap mint nap teszel, szolgalélek!
És nem Istent szolgálod, ahogy talán hiszed, szerencsétlen.
Sokkal kisebb földi hatalmak törlik beléd sarujukat, barátom.
Döbbent volt a csönd. A jezsuita görcsösen kapaszkodott
a pergamenbe, mintha az megmenthetné őt bármitől
is, bele-belepillantott:
- De hát... az Inkvizíció reméli, visszavonod
az állításaidat... Hogy a világ öröktől
fogva létezik... hogy nem csak ez az egy, de számtalan világ
létezik... hogy a lélek nem csak testből testbe, de
világról világra is vándorolhat... - már
csak rövidítette a szöveget, méghozzá erősen.
Vezérszavakat olvasott csupán.
Giordano látta, amazok sűrűn vetik a keresztet.
Minden állítása vádponttá lett. Minden,
amin sok évig töprengett és amit talán legjobb
tudása szerint állított, most ellene fordult. De már
nem volt visszaút, és nem is tehetett mást. Megvetően
mosolygott.
- ... Azt is állítottad, hogy Krisztus nem volt Isten,
csak egy kitűnő elme... hogy az apostolok egyszerű emberek
voltak... Hogy Mózes nem istentől kapta, hanem maga írta
a törvényeket... Vondd vissza, míg nem késő!
- Akkor talán megmenekülsz!
- Ha tested nem is, de a lelked...
- Nem jutsz örök kárhozatra!
Odakünn már gyülekeztek az őrök. Fegyver
csörrent kopott páncélhoz. Válogatott pápai
poroszlók, tudta.
- Kit akartok becsapni? - csattant rájuk, és most nem
mosolygott. De nem is haragudott igazán, ezt érezniük
kellett. - Talán csak magatokat, nem engem. Tanaimat nem értettétek
meg, hát milyen jogon bíráljátok meg azokat?
Bírálhatja-e a légy a ló futását,
csak azért, mert olykor ő is csíp rajta egyet?
Már nem idézte eszükbe, mit mondott a Szent Hivatal
előtt. Akkoriban latinul mondta el ezt az egyetlen hosszabb mondatot,
a szemükbe vágta keményen. Nem félt az Inkvizíciótól:
- Maiore forsitam cum timore sententiam in me fertis quam ego accipiam!
(Jobban féltek ti, mikor ezeket az ítéleteket
hozzátok, mint amilyen félelemmel én azokat fogadom!)
De látta a szemükön: tudnak erről. A csönd
rémült volt, és hosszantartó. Elsőnek
ismét Bruno úr szólalt meg:
- No, ne vesztegessék az időmet. Tiszteljük azokat,
akik odakünn már ki tudja, mióta várakoznak a
hidegben.
A papok nem hittek a fülüknek. A halálraítélt
sürgeti őket? Ezen a helyen az eddigi elítéltek
mindent megtettek, hogy nyerjenek akár csak egy percet is. Betegnek
tettették magukat, vagy csakugyan belebetegedtek a félelembe.
Abba, hogy eljött az utolsó óra. Némelyiknek
habzott a szája, ordított, kapaszkodott, az ujjait alig tudták
lefejteni a cella ajtajáról!
Giordano Bruno előtte lépkedett a sorfal között.
Nem hagytak nála könyvet, hiába kérte. Így
nem maradt utána a cellájában semmi, amihez ragaszkodhatott
volna. Sőt, hátra sem nézett. A rossz emlékű
helyekről mindig menekült. Most talán túl messzire
kell mennie, de nem félt.
És valóban nem volt benne rémület! Maga is
csodálkozott. Annyira meg akarta ismerni a világot, megtapasztalni
mindent, hogy még a kínzókamrában is szemügyre
vette a szerkezeteket és miközben feszítették
a padra, a fájdalmat sem mind érezte. Csak nézte a
saját testét, ahogyan törik a csont, feszül az
izom, szakad a bőr és folyik a vér.
Most is pislákolt még benne a megismerés vágya.
A papokat szinte teljesen elfelejtette, amint ellépett mellettük.
Nem számítottak - pedig hát feladatukat végezve
mellette mentek, ki a börtönudvarra.
A Torre di Nova kopott falára felnézve, odafönt
megpillantotta a felhőket. Szürke, reménytelen volt
az égbolt, semmi fény sehol. Az egyik torony csipkés
széle fülütt őr hajolt ki, lefelé nézett.
A pillantásuk találkozott, de ez is csak múló
pillanat volt, semmi egyéb. Aztán az elítélt
a várakozó kordéhoz lépett:
- Mehetünk!
A szemtelen hangra még a kocsis is megfordult. Alaposan végigmérte
az elítéltet. Bruno rámosolygott. És a mosoly
attól kezdve nem jött le az arcáról.
- Mire vársz kocsis? Hajts!
A papok némán mentek a kordé mellett - de csak,
míg kiértek az utcára. Ott azonnal imára zendítettek.
A mormogás néha mintha dallamot öltött volna, mégsem
fajult énekké.
A kordé kereke nyikorgott. Bruno a jármű szélébe
kapaszkodott, egy-egy gödörnél megingott. De arca végig
nyílt volt, és mosolygott.
Ez dühítette leginkább a jezsuitákat. Néha
hátrafordultak, nézték Brunot, aztán tovább
ballagtak a kordé előtt. A barátok és a dominikánusok
oldalról lestek néha Brunóra, de egyetlen mozdulattal
sem árulták el felháborodásukat. De belül
valósággal forrtak.
Később még hangosabb imával próbálták
elterelni a figyelmet Brunoról. De a filozófus mosolyával
nem kelhettek versenyre. Annyira feltűnő és szokatlan
volt, hogy amerre elhaladtak, mindenki azt nézte. Még kiabálni,
zajongani is elfeledtek sokan. Néhányan elismerően
visszamosolyogtak. A többség döbbenten állt.
Hagyta, hogy zötykölje a kocsi, csak az egyik, az egészséges
karjával kapaszkodott, de mintha arra sem lett volna szüksége.
Szinte lebegett-felszállt a levegőbe, akár egy angyal.
A keskeny utcác egyre többen lettek. Koldusok fütyültek
fülsértően. Polgárok kiabáltak.
- Itt az eretnek!
- No, megint egy tűzrevaló!
- Nem igaz... ez mosolyog!
- Tán rajtunk nevet a disznó?
- Pusztuljon!
Nem változott lelkében az a felséges nyugalom.
Nem halotta már a kerék nyikorgását és
lassanként eltűnt füléből a csőcselék
üvöltése is. Az egyes szavak már nem hatoltak tudatába,
csak a folyamatos zajt halotta. De ez sem izgatta. Hol jobbra, hol balra
nézett. A szeme beitta a látványokat.
A szürke égbolt kivilágosodott. Délelőtté
lett a reggel, az átmenet észrevétlen maradt.
A barátok tettek még egy próbát. A vigasztalásra
is, és a megbánásra. Mielőtt a menet kifordult
volna a Campo de Fiori-ra, a virágárusok terére, az
élen haladó katonák megálltak. Nyilván
így beszélték meg a jezsuitákkal. Azok visszafordultak
és tekintetüket Brunora vetették.
- Ne légy megátalkodott!
- Bándd meg bűneidet!
- Ne feledd, a pápa őszentsége csalhatatlan!
- Ha pedig úgy véli, hibázol - akkor hibázol!
- Bándd meg minden bűnödet és a lelked nem
jut a pokolra!
Giordano Bruno mély lélegzetet vett:
- Nincs joga engem felszólítani bármire is annak,
aki az inkvizíció kezére adott, akár egy nyomorult
besúgó.
A sértés a pápára vonatkozott. Hiszen megtehette
volna, hogy kimenti Brunot. De nem tette - tehát bűnös ő is! Bár a "bűnös" szó el sem hangzott,
világos volt minden. Az egyik jezsuita eltakarta az arcát
és hangos latin imára fakadt. Az oldalt menetelő barátok
azonnal átvették és folytatták.
Bruno pedig csak mosolygott.
A téren újabb tömeg várta. Még messze
volt a rőzserakás és faoszlop, de onnan a kordé magasából
ő már jól látta. Egyelőre a menetnek
át kellett vergődnie a tömegen. A pápai poroszlók
erős karral lökdösték félre az útjukba
kerülőket. Egy féllábú koldus a lükés
miatt egyensúlyát vesztve zuhant be két sátor
közé.
- Ne búsulj barátom! Rosszabbul is járhattál
volna - mondta Bruno, mert akkor ért oda a kordé. A koldus
feltápászkodott.
Bruno nem volt egyedül. Erre csak akkor jött rá, amikor
valaki elkiáltotta magát:
- Éljen Bruno úr...!
Többen szóltak-kiáltottak vissza, ugyanúgy.
A barátok imája csaknem elhalt, a jezsuiták kutató
tekintettel méregették a tömeget. Ki merészelt
az eretnek mellett kiáltozni? De senki sem félt tőlük:
- Ne bántsátok szegényt!
- Nem vétett az senkinek!
Ugyanakkor az ellenfeleknek is megjött a hangjuk. És ők
bizony többen, sokkal többen voltak:
- Tüzet az eretnek alá!
- Süssétek meg, mint pecsenyét!
- Akár ehetnénk is a húsából! Bár
ez eléggé soványkának látszik.
- Ne sajnáljátok az efféléket!
- Valljad be, mit tettél! Az Isten megbocsát!
Bruno széttárta karjait. Igaz, az egyiket mozdítani
sem tudta, és amikor önfeledten mégis megpróbálta,
belényillalt a fájdalom. Maga is csodálkozott, hogy
erre is... mosoly volt a válasza. Még önmagának
is. "Hiszen már nem sokáig fájhat."
A tűzre most nem gondolt. Olyan rövid lesz minden. Amilyen
rövid az, ami még maradt.
A kordé két rándulás után megtorpant,
majd ismét elindult. A poroszlók szétzavarták
a tömeget. A ló meghőkölt, majd engedelmeskedve
a kocsisnak, folytatta útját.
A tér közepébe ásott faoszlop mellől
már rég eltávolították a sátrakat.
A virágárusok kancsói odébb vöröslöttek,
jóféle égetett anyagból készültek.
Valamikor régen Bruno is szeretett erre járni. Ezen a téren
találkozott először a római hangulattal. A
Város itt fogta meg, először csak az érzések
és hangulatok édes börtönébe zárta.
Hisz szerette Rómát.
"Lám, most meg ezen a téren búcsúzom tőle",
mondotta benne az egyik énje. És a régi játék
tragikus gyorsasággal éledt újjá, pergette
benne az örök vitát ego és alterego
között:
- Mit számít a szó? Valljad, hogy bűnös
vagy!
- Mindnyájan bűnösök vagyunk. De hogy ezért
bárkinek is joga lenne halálra ítélni?
- Azt hiszed, csak az a bűnöd, hogy mást gondoltál
ugyanarról, mint a többség? Sokkal nagyobb a baj.
- Halljam hát!
- Nyugtalanító gondolatokat ébresztettél,
pokolfajzat! Azt mondtad és írtad, hogy nem a Föld az
egyetlen világ a mindenségben. Nos, a gondolkodók
agyában máris megfogant a forradalom magva, te bolond!
- Forradalom...?
- Igen, mert az nem csak fegyverrel vívhatják meg! Ne
tégy úgy, mint aki erről még sohasem halott!
Veszedelmes ember vagy te, Giordano Bruno!
- Én csak azt mondtam, nagy a mindenség, tehát
mások is élhetnek benne...
- Óh, mily ártatlan bárányka vagy...! Ezzel
azt mondtad, hogy nem csak a Föld van és nem csak emberek vannak.
Vagyis az isten akkor másokat is teremtett, nem csak az embert?
De hát az állt a szentírásban, hogy az isten
az embert a saját képmására teremtette! Vajon
ugyanez az isten teremtette a többi lényt is? Persze, hisz
isten csak egyetlen egy van! De akkor miféle más lényeket
is teremtett volna? És ha igen, miért nincs erről
egyetlen szó sem a Bibliában?
A két ego közötti vita folytatódott.
A kordé megérkezett céljához. Bruno látta
a rőzsekötegeket. Milyen magas! Nem sajnálták
tőle ezt a könnyen égő anyagot... Még
egyszer körülnézett a kordéról. Rengeteg
fejet látott, az emberek már csak fejekből álltak,
lábuk nem volt.
- Eretnek!
- Üljétek meg!
- Adjatok egy fáklyát, alágyújtok máris!
Giordano feléjük fordult. Tekintete az utóbbi férfihang
gazdáját kereste a tömegben. Szívesen szólt
volna valamit. De csak ruhák és fejek, hajak és csuhák
hullámoztak a szeme előtt.
Olyan ez, mint a tenger. Vagy az észak-olasz folyók.
Vagy Velence feledhetetlen csatornái. A paloták a nyugvó
nap fényében. A Dogana aranyjelvényes épülete,
amikor mögötte lemegy a nap, és az ember mindezt a Doga
Palota előtti térről nézi. A két oszlop
hosszú és egyre növekvő árnyékot
vet...
A német városok, ahol az egyetemek sugározzák
a tudást. És a többi táj, ahol már megfordult.
Istenem, milyen gyönyörű is a világ!
- No gyere, eretnek disznó - mondta a hóhér. Aztán
döbbenten torpant meg, látva, hogy Bruno mosolyog. - Mitől
van ilyen jó kedved? Hát nem tudod, milyen sors vár
rád?
- És te tudod, milyen sors vár rád? - kérdezte
Bruno. Nem tudni, melyik ego-ja volt az, és melyik a másik,
amely most jót mulatott a hóhér döbbent arcán.
A papok imája kórussá erősödött.
Bruno szánakozva nézett rájuk. Amikor meghallotta,
hogy a félelemről szól az ima, őket sem kímélte:
- Nem félek barátaim! Hát ne féltsetek
engem ti se, Egyet biztosan tudok: hogy ártatlanul halok meg. Mellettem
az igazság - de mi, vagy ki van veletek? Ha azt mondjátok:
veletek van isten - kénytelen leszek megkérdezni tőletek:
szerintetek az isten a hazugok oldalán áll? Vajon nem az
isten az igazság legfőbb őre és barátja?
Ti pedig most ellene tesztek!
Ismét megbotránkoztatta őket. Nem akarták, hogy
utolsó szavai ismét felzaklatták a tömeget, Nem
akarták, hogy utolsó szavai ismét felzaklassák
a szöveget, hát az éneklés már minden
más hangot elnyomott. Az egyik jezsuita vele együtt ment fül
a létrán. Miközben Brunot a hóhér az oszlophoz
kötötte - a fájdalom belenyilallt sérült karjába,
könnyet csalt szeme sarkába, de kirázta makacsul - és
a fülébe duruzsolt:
- Itt az alkalom, Giordano testvér! Vondd vissza tanaidat és
Őszentsége megbocsát! Lelked nem jut pokolra... csak
egy szót, Giordano testvér!
- Csak mint ember vagyok testvéred, bár azt sem szívesen
vállalom - mondta harag nélkül. Már nem is nézett
rá. Nem mindegy, hogy melyik az...? Ezrével tenyésznek
az effélék, minden hatalom lihegő szolgái,
legyenek bár egyenruhában vagy csuhában, mindegy.
Amikor a jezsuita komor arccal eltakarodott mellőle, a hóhér
utasítás nélkül is tudta a dolgát. Még
egyszer ellenőrizte, eléggé erősen kötözte-e
áldozatát az oszlophoz, majd ment és elvitte a létrát
is.
Bruno felülről látta a szabálytalan rőzsehalmot.
Lassan elment füléből a zaj, pedig az továbbra
is tengerként háborgott, fel-felcsapott. De számára
megszűnt létezni. Csak egy fáklyát figyelt.
Hordozója körbejárta a máglyát, hol itt,
hol ott tűnt fel a láng, hogy helyette előbb egy kicsiny,
vékony, aztán sűrűsödő kékes füstcsík
kanyarodjon felfelé.
Az égő rőzse sercegni kezdett, a ropogás
aztán mindent betöltött. Bruno hamarosan megérezte
a hőséget. Mindenfelől rátört. Az égbolt
most is szürke volt. Sehol egy kis fény... sehol a remény?
Aztán mindenfele lángra lobbant a rőzse, előbb
alul, majd egyre közelebb. Eddig nem is érezte a szelet, most
viszont látta, az egyik irányba tereli a lángokat.
A lángok... narancsvörösek, harapósak. Haragosak.
Jöttek egyre feljebb, mind magasabbak lettek. A szél testére,
arcába hajtotta őket. Belekaptak rongyaiba, bőrébe.
A hajába. Tudta, hogy valahol a tűzfüggönyön
túl ott vannak az emberek is, de most már ok sem számítottak.
"Hát ezt akartad?"
"Nem, nem ezt. De sejtettem, így is végződhet.
Oly sok út van..."
"Nem a legjobbat választottad."
"Talán mégis... Hisz példát mutatok. Nem
a halál példáját, hanem az igazságét.
Mert az győzni fog..."
Szemébe szállt a füst, ugyanakkor testére
csaptak a lángok. Vigyázott, ne kiáltson. Aki egyszer
már... kibírta az inkvizíciót... A fájdalom...
nem lehet oly nagy...
A fehér nyilak belemartak...
A füst felcsapott, a lángok mohón haraptak mindent,
mindent.